Mécs László - Hegymászó

Április 28-án mind a négyen (Erőss,Gál,Horváth,Mécs) nekiindultunk azzal
a céllal, hogy kiépítsük 1-es táborunkat a Nyugati Völgyteknő,mesésebb
nevén a Hallgatás Völgye végében.
A jelentős magasságban töltött hetek lehetővé tették, hogy kigagyjuk a megszokott 6000 m-es magasságban létrehozandó 1-es tábort.
Az Everest déli oldalról történő mászásának sokak szerint a Khumbu-jégesés leküzdése a legkritiusabb szakasza.

Egy 700 m szintkülönbségű függőgleccserről van szó, mely meredekségénél fogva
viszonylag gyorsan (napi néhány métert) mozog, rendkívül szabdalt, s a
hőingadozásnak is köszönhetően jégtornyai időnként ledőlnek, hasadékai
tágulnak-összehúzódnak. A sebbesség, mellyel mozgunk rajta-benne - mint
minden potenciális veszélyzónában - lényeges, hiszen minél kevesebbet
időzünk benne, annál kisebb az esélye valamilyen kedvezőtlen eseménynek.
Talán elképzelhetetlenül hangzik, de tegnap egy indiai lady - aki talán
mesésen gazdag atyja örökségéért, vagy jövendőbelijének unszolására
kivánja megmászni a világ legmagasabb hegyét - 24 óra alatt abszolválta a
jégesést, nem kis veszélyt okozva magának és serpájának
(összehasonlításul: én tegnap, első alkalommal, megfelelő akklimatizáció
híján 3 és fél óra alatt tettem meg.
Amikor 9 éve itt jártunk, akkor is alaptalannak éreztem a Khumbu-jégesés
rossz hírnevét, s ez az érzésem most csak erősödött.
Bár az útvonal most közelebb vezet az Everest Nyugati-vállához, így jobban
ki van téve az onnan esetlegesen lezúdulú kő- és jégomlásoknak (Ezen
aggodalmának Dave Hahn - akivel ma útközben találkoztam - is hangot adott.
Dave tagja volt a Mallory holttestét föllelő csapatnak, s 2002-ben igaz
emberségről tett tanúbizonyságot, amikor tomboló viharban segített nekem
leereszkedni a hasadékba zuhant mászótársamhoz, Peter Legate-hez).Ezen
omlások azonban szerencsére ritkák. Zsolttal az a benyomásunk, hogy most a
jégesés sokkal kellemesebb, kevesebb benne a hosszú kaptató.

Számomra a jégesés átmászása hallatlan örömet szerzett: a fölkapaszkodás
egy-egy jégtoronyra, a kacskaringózás a jégtömbök között, az átkelés a
gigászi hasadékokon nemcsak fizikumunkat mozgatta meg, de fantáziánkat s
esztétikai érzékünket is. Csodálatos jégvilág, labirintus az, mely
összehasonlíthatatlanul érdekesebb egy hólejtőn való sok órás
menetelésnél.

Ezt követően a Hallgatás Völgyének introvertált csöndje következett, a
megrekedt meleg levegővel, de a távolban már föltűnt "vágyunk titokzatos
tárgya", a Lhoce nyugati-fala, s azon belül egy még titokzatosabb hely: a
Lhoce-kuloár.
Én délután fél öt felé értem el a 2-es tábort, jó ideig bolyongtam, hogy
megfelelő sátorhelyet találjak (persze, szívesen bedőltem volna egy már
fölállított sátorba), amelyiket sem a Nupce, sem az Everest oldaláról
érkező jég- és kőomlások nem érnek el, illetve kellően sík egy sátor
fölállításához (most hogy írok, Lo-la egy jégomlással hallat magáról).
Végül sikerült megfelelő helyre bukkannom Juanito Quirzabal (akinek már jó
ideje megvan a 14 nyolcezrese) tőszomszédságában, s Tiborral neki is
látunk a 2 sátorhely kialakításának, majd az időközben befutó Zsolttal az
egyik sátor fölállításának.
A magasságtól s a tereptől függően ez a művelet 2-3 óráig is eltarthat,
próbára téve a hegymászók tartalékait.
Aztán Gál Laci - akit nagyon vártunk már - is befut,s teljes a csapat. Az alvás
persze nem az igazi. Számomra ezek az akklimatizációs alvások az élet
legnehezebb órái közé sorolhatók - amikor igazán nyűg élni. De aztán egyre
jobb lesz, ha minden jól megy, s a bebázodott hernyóból szárnyrakél a
csodálatos pillangó...


Mécs László
április 29.,
Lhoce-alaptábor
(5300m)