2017. október 16., hétfő

Incredible India I.


A Karchakund 1800 méteres észak-keleti falának felső része

A számos pakisztáni és nepáli túra után most újra Indiába vezetett utam, hogy egy kis csoportot kalauzoljak a természet és az emberi világ rejtelmei közepette. Először a Gangesz forrásaként tisztelt gleccsert kerestük fel a Garwhal-Himalájában. Éppen húsz éve jártam itt egy kis magyar expedíció tagjaként, melynek keretében sikerült a világon elsőként feljutni azon az útvonalon a Karchakund (6612 m) 1800 méteres észak-keleti falán. Izgatottan vártam, milyen lesz 2 évtized távolából újra átélni bizonyos élményeket, impressziókat (például a pakora mesés ízét, vagy Gangotri  misztikus atmoszféráját) de semmit sem találtam azokból a régi históriákból - nemhiába...



"Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba."
                                                                                     (Platón: Kratülosz 402 A)

Persze, most is voltak impresszióim, élményeim - csak merőben mások, és ez - lássuk be - így van rendjén...

Minden bizonnyal az északi országrész leggyorsabb sofőrét volt szerencsénk megnyerni. A defekt csak a kezdet volt, lefelé a hegyi szakaszon a fékünk is "elszállt", ami pillanatnyi riadalmat okozott (sofőrünknél is), de aztán kézi és motorfékkel levezette az autót a legmeredekebb szerpentinen is.
 Rishikeshben a Gangesz partján nagyszabású szertartásnak lehettünk a részesei.

Az okosnak mondott telefonok már az indiai valóságnak is szerves részét képezik.

A hinduk általában szigorúan vegetáriánusok, néhol azonban gyanúsan sok a sertés (és a hentesüzlet)

Uttarkashiban sokkal meghittebb volt az esti Ganga puja


A remeték, zarándokok szent városa, Gangotri 3100 m-en



Remetebarlang egy óriási gránittömb gyomrában


Akklimatizációs túránk az érintetlen Kedartalba vezetett 







 Ez a kék juh megajándékozott minket közelségével - ami ritka ajándék

A Thalay Sagar (6904 m) északi fala, melyre az első utat Dékány Péter és Ozsváth Attila mászta 1991-ben
Egy indiai katonai expedíciónak ilyen fogadtatás dukál

Találkoztunk egyébként egy szintén indiai expedícióval, mely a Satopanth-ot célozta meg. Elbeszélgettünk, meséltem nekik Karchakund-mászásunkról is, mely nagy tiszteletet váltott ki belőlük, s megjegyezték, hogy még indiai mászónak nem sikerült feljutni rá.

Útban a Gangesz forrásaként tisztelt gleccserkapu felé


A szegényes Bhoiwasa 3800 m-en, igazán alkalmas a szemlélődő lelki állapot eléréséhez

Szemlélődünk: odakünn szívszorító nyomorúság, no de odabenn, ott mi van...?!


A jégár visszahúzódása és egy közelmúltban bekövetkezett földcsuszamlás miatt a "forrás" elérése igencsak kalandossá vált


A távolban feltűnik az óriási Gangotri-gleccser, a Gangesz szülőanyja


Itt - 4000 méterrel a Bengáli-öböl szintje fölött - születik, aki maga is sokaknak életet ád...

Visszafelé bőrig áztunk a kiadós esőben, Gangotrit úgy hagytuk el, mint valami háborús övezetet. Az úttest tele volt kisebb nagyobb kövekkel, vízátfolyásokkal, de a sofőrünk rutinosan kezelte a helyzetet. Amikor az útviszonyok már konszolidálódtak, s az utasok fellélegezhettek (volna), akkor hibásodott meg a fékünk... Késő délután értük el Uttarkashit, ahol már kellemes meleg volt (a szakadó eső). Ezzel utunk első fejezete lezárult: szép, változatos, kalandoktól sem mentes élményekkel gazdagodtunk.

 Kis csapatunk tagjai: Isabelle, Lili, Barbara, Gábor és én


Fotó: Gyapay Gábor és ML

2017. szeptember 14., csütörtök

Dachstein Südwand

A Dachstein déli-fala, mely nyugati végén az 1000 m-es magasságot is eléri

Sok éve már annak, hogy Marci elméjében gyökeret vert a gondolat, jó lenne mászni valamit a Dachsteinen (2995 m). A túra - különböző okokból - már többször elmaradt, ezúttal azonban másként alakult. Én a Südwandon a 2 klasszikust - a Pichlweget (IV) és a Steinerweget (V+) ajánlottam a figyelmébe, végülis óvatosabb volt, s az előbbit választotta. Az út igen hosszan és néhol szövevényesen kanyargott végig a falon.  A néhol laza kőzet, valamint a kőhullás időnként emlékeztetett rá, hogy alpesi falon vagyunk.


A meredek hó-jégmező a beszállásnál - az út legnagyobb kihívása






Különös élmény volt a peremhasadékban mászni



Voltak szép, kompakt szakaszok is


Lemenet a gleccseren át






Fotó: dr. Silbermann

2017. augusztus 28., hétfő

Monte Cervino (4478 m) - Cresta del Leone


Zoli végül kötélnek állt. Amikor - egy Zermatt-i síelés kapcsán - fölmerült benne a gondolat, hogy meg szeretné mászni a Matterhornt, óhatatlanul a svájci Hörnligratban gondolkodott. "Az olasz Cresta del Leone útvonalán nem lesz zavaróan sok ember, az általuk kiváltott kőhullás, a Carell-menedékházban csak 20 euró egy éj, míg a Hörnli-ben 150 CHF, ráadásul a svájci oldalon parkoló- és útiköltség is terheli a menedékházig való eljutást" - érveltem az olasz megközelítés mellett (és akkor még nem is említettem a svájciak rettenetes kávéját és pénzéhes szemléletét).
Persze, az Oroszlán-gerincet nehezebbnek tartják, de Zoli a Stüdlgraton kitűnően vette az akadályokat, így nem aggódtam az esetleges technikai nehézségek miatt.



Eredetileg augusztus 19-re terveztük a mászást, de pont aznapra jelezték egy hidegfront érkezését, ezért kissé átütemeztük a túrát. Szerda este kirepültünk Milánóba, majd 2 órás autózás után meg is érkeztünk Breuil Cerviniába, az "olasz Zermattba". Másnap hosszú út várt ránk: 1800 m szintemelkedés a Carell menedékházba (eredetileg aludtunk volna a 2800 m-en fekvő Abruzzi-menedékházban is, de a várható időjárás-változás miatt ki kellett hagynunk).


A Rifugio Oriondé Duca degli Abruzzi (2800 m)



Egy sör és szendvics elfogyasztása után - elhagyva a túrista utat - "ráfordultunk" a Carell-házig hátralévő 1000 méternyi emelkedésre.


A = Abruzzi-ház, C = Oroszlán-csorba, B  = Carell-ház


Itt az ideje bekötözködni...



A 2003-ban leomlott kémény helyén ez a fal maradt hátra, enyhe áthajlásával, sima felszínével ez számít az útvonal legnehezebb részének. Ahogy több helyütt, itt is vastag rögzített kötél segíti a feljutást.




A 3835 méteren egyensúlyozó menedékház az útvonal első - 1865-ös - megmászását vezető JEAN ANTOINE CARREL nevét viseli (csak 3 nappal maradtak le a hegy  első megmászásáról, mely a svájci oldalról történt).



A Carell-ház 1893-ban épült elődje, a Capanna Luigi Amedeo di Savoia, melyet helikopterrel hoztak le a hegyről.


A menedékházban 2 ukrán, 2 osztrák hegymászó, valamint egy helyi hegyivezető a kliensével készült a másnapi csúcstámadásra. Fölfelé jövet találkoztunk amerikai és orosz mászókkal, akik a hóra-jégre panaszkodva fordultak vissza a csúcs elérése nélkül. Volt viszont 4 lengyel is a házban, akiknek sikerült feljutniuk. A friss hó lehetővé tette korlátlan mennyiségű ivóvíz előállítását olvasztással, így ezzel nem volt gond. A friss előrejelzés szerint másnap délután érkezett a rossz idő, addig kellett tehát visszaérnünk valamelyik menedékházba, lehetőleg az alsóba.



Reggel 6-kor, hajnalhasadtával indultunk - nem akartam sötétben bóklászni az ismeretlen terepen. Még így is közel egy órát vesztettünk az egyik helyen, ahol le-föl mászkáltam kéményekben, falakon.




Azután már nem adódtak tájékozódási nehézségek (ebben segítettek részben a hóban lévő nyomok, bár ezek néhol rosszfelé vezettek, a kötelek, láncok, standok, nittek, ereszkedőkarikák...), de a konkrét vonalvezetéshez azért jócskán kellett "agyalni", ami persze hozzátartozik egy hegy megmászásához, és örömteli feladat.



A Pic Tyndallról egy keskeny, változatos, több ereszkedést/lemászást tartogató gerinc vezet a csúcstömbhöz, amelynek felső harmada nem viccel a meredekség tekintetében.


Bár a szél felerősödött, időnként már kellemetlenséget okozva, az idő tiszta maradt, s a horizontra tekintve úgy tűnt, nem is kell gyors változástól tartanunk.





6 órás mászást követően fáradozásunk elnyerte jutalmát. Az  csúcskereszt kicsit az olasz csúcs (4476 m) alatt található. Háttérben a 2 méterrel magasabb svájci csúcs (mely mögött Szent Bernát szobra vigyázza az arrajárók lépteit ).



A panoráma szédítő - ahogy az el is várható a Matterhorntól.



A lefelé vezető úton - mely időben is ugyanolyan hosszú lett, mint felfelé - sokszor eresztettem le Zolit, s bizonyos helyeken magam is célszerűbbnek találtam az ereszkedést.



Aztán szépen belopódzott a beígért rossz idő: először a szél erősödött viharossá, majd felhőbe is burkolódzott a hegy, s később havazgatni kezdett.



Végül délután háromnegyed 6-ra értünk a vissza Carell-házba, 3800 m-re, és nem voltunk a legfrissebb állapotban. Eredetileg tovább szerettünk volna ereszkedni, s persze az is kérdéses volt, másnap milyen időjárás és viszonyok fogadnak majd, de az idő is annyira elromlott, hogy inkább az ottéjszakázás mellett döntöttünk. Falatoztunk egy keveset, ittunk, majd átfagyva bújtunk be az ágyba, s az ablakon át gyönyörködtünk a hóviharban. Már csak 4-en voltunk a házban az ukrán fiúkkal.
1-2 óra szendergés után óriási csörömpölésre, szaladgálásra ébredtünk: kiderült, hogy 2 fehérorosz mászó elakadt a viharban a ház alatti meredek részen, és nem képesek felmászni az áthajláson. Értesítették a hegyi mentőket, de a segítség reggel előtt aligha érkezett volna meg, így a 2 ukrán fiú önzetlenül segítségükre sietett, és hajnali fél 3-kor már mindannyian ott ünnepelték megmenekülésüket a házban. Reggel 7-kor aztán helikopterzúgásra, majd erős dörömbölésre ébredtünk: megérkeztek a hegyimentők. Kissé olyannak tűnt, mint egy kommandós akció, majdhogynem falhoz állítottak a jelenlévőket: ki kért itt mentést?!, kit kell levinni?!, adják át az igazolványokat! stb. Nagy nehezen, némi nyelvi nehézségek árán tisztázódott a helyzet, de a hegyimentők nem akartak üres kézzel (helikopterrel) távozni, mindenképpen szerettek volna valaki(ke)t lementeni. Jeges a szikla, nagyon nehéz lesz lemenni! - ijesztgették a fehéroroszokat, de azok inkább a maradás mellett döntöttek (reméljük jól).
Nem sokkal ezután el is indultunk lefelé Zolival. Szerencsére a front átvonult, az időjárás nem volt rossz, viszont a sziklákat vékony jégpáncél borította, úgyhogy észnél kellett lenni. Olyan helyeken is inkább ereszkedtünk, ahol egyébként le lehetett volna mászni biztonságosan. 
Az Oroszlán-csorbában aztán már a nap is ránk sütött, és egyre könnyebb és biztonságosabb terepen értük el az Abruzzi-menedékházat, ahol fenséges ebéddel ünnepeltül szép mászásunkat.


                                                                                     Fotó: Nádasdy Zoltán, valamint mások a világhálóról