2011. május 29., vasárnap

Utolsó napjaink

A megszokott módon: vegyes érzelmekkel indultunk neki csúcstámadásba torkolló menetünknek május 18-án. Vajon a legmegfelelőbb napra időzítettünk-e?! Mindent megtettünk, hogy a legnagyobb esélyekkel vághassunk neki majd a csúcsszakasznak? A hosszú alaptábori várakozás egészen eltompította életkedvünket, s kezdett egészen irracionális feltételezéssé válni a gondolat, hogy egyszer mégis csak elmozdulunk onnan.
Az időjárás-előrejelzések (melyeket mi évek óta Pártai Luciától kapjuk, s nagyon megbízhatónak bizonyultak) hosszas elemzése és más csapatokkal való egyeztetése ellenére voltak kétségek afelől, hogy a május 21-i nap igazán alkalmas-e egy 8000 méter fölötti hegycsúcs megmászásához.
A borús idő lehetővé tette, hogy késő délelőtt induljunk el a II-es tábor felé. A Khumbu-jégesés nagyon sokat változott (olvadt, omlott, csúszott) legutóbbi ottjártunk óta. Egy-két részen az ember kifejezetten úgy érezte, hogy tanácsosabb gyorsan odébbállnia, nehogy rászakadjon valami – de utóbb mindezek csak az egó mélyén rejlő sötét félelmek kivetülésének bizonyultak… Negyedszer tettük meg e hosszú utat a jégesésen és a Hallgatás-völgyén keresztül, s tudtuk, hogy ezúttal már valóban utószor, akár sikerül a csúcs elérése, akár nem. Tisztában voltunk vele, hogy ha most „ellőjük a puskaport”, már nem lesz arra idő, hogy kipihenhessük magunkat alacsonyabban, s még egyszer próbálkozhassunk.
Egyéni rekordidő (bő 5 óra) alatt fölértem a II-es táborba, ahol a sátrunk aljzatát siralmas állapotban találtam. Kezdtem fontolgatni a renoválás gondolatát, de egy ilyen 1-2 órás fárasztó procedúrát jól meggondol az ember. Vagy egy fél óráig szabódtam, tegyem-e vagy sem, újítsam-e föl az aljzatot vagy sem. Végül döntöttem, a kényelmesebben töltött fél nap + az éjszaka miatt megéri az energiabefektetés. Az aljzat rendbehozatalánál azonban érdemesebbnek tűnt inkább új helyre költöztetni a sátrat. Találtam is vagy 100 méterre egy alkalmas placcot – ráadásul köves terepen, ami melegebb a havas-jeges aljzatnál -, kevés munkával rendbe hoztam, s nekiláttam az áttelepítés-áthurcolkodás fáradságos tevékenységének. Éppen végeztem, mire fölerősödött a szél, és havazni kezdett, úgyhogy bebújtam a sátorba, s élveztem nehéz munkám gyümölcsét. Átfutott az agyamon, hogy Zsolték sátra is cudar állapotban van, de a fáradtság páncélos lovagja megzabolázta a lelkifurdalás sarkallta tettrekészség hófehér paripáját…
Különben is, hol vannak már, hiszen sötétedik! - vetült a kétség árnya az egyre halványuló sátorponyvára. Végül mindhárman befutottak alaposan elcsigázva, mint kiderült, filmeztek vagy másfél órát a gleccseren.
Másnap viszonylag simán ment a Lhoce-falon való feljutás: se jégomlás, se vihar, csak egy kissé forrón tűzött a nap.

A III-as táborban Zsoltot már egy sátorban hűsölve találtam. Bemenekültem hozzá a meleg elől, kesudióval és valami pocsék ízű löttyel kínált. A „lábon hagyott”, 2 hétig hűségesen kitartó pici sátrunkat alaposan „benőtte” a hó meg a jég. S ahogy nekiláttam a kiásásának, bosszúsan kellett konstatálnom, hogy valakiknek éppen a sarkánál jutott eszükbe toalettet nyitni. WC-s néni 7100 m-en – na, ez sem voltam még…
A biztonság kedvéért annak idején a sátrat 4 jégfejszével is rögzítettük, ezek kifejtése a jégből csaknem erőfeletti föladatnak bizonyult. A sátor kiszabadításába aztán Zsolt is, majd a végére Gál Laci is bekapcsolódott, s a csapatmunkát siker koronázta. A jól végzett munka tudatában gyönyörködhettünk a pazar naplementében.

Másnap Zsolttal igyekeztünk korábban indulni, hogy a meleg ne szívja ki erőnket, de jobb lett volna 1-2 órával még hamarabb. 7500 méter fölött már csigatempónak éreztem haladási sebességünket. A Genfi-sarkantyú traverzénél Zsolt levette a lábát, s megkért, hogy fogjam meg egy kis időre. Belegondoltam, mi lenne, ha most véletlenül kicsúszna a kezemből…

A 7850 méteren fekvő IV-es táborig még jócskán kapaszkodni kellett, többnyire elég meredek, olykor sziklás-jeges részeken. Szokás szerint elsőnek érkeztem, így – szokás szerint – rám hárult a felelősségteli szerep, hogy kiválasszam sátorhelyünket. A Lhoce IV-es tábora kőhullásos hírben áll, s egy esetleges havazás – melyre számíthattunk az előrejelzés alapján – utáni lavinaveszéllyel is kalkulálni kellett.

Persze a 3 „bombabiztos” helyett már elfoglalták, így – némi terepbejárás után - jó alaposan mérlegeltem, hova is kerüljön a sátor. Mire nekikezdtem a lapátolásnak, befutott Zsolt is, és derekasan bekapcsolódott a fárasztó műveletbe. Próbáltam egy falat csokis nápolyit enni, de azonnal heves hányási reakció lépett fel. Pedig ez az egyik kedvenc édességem, szóval, ez nem jelentett jót…
Gál Laci és Tibi még a távolban görnyedeztek nehéz terheik alatt.
Aztán Zsolt nekilátott, hogy üreget ásson bivakponyvája számára. Ő és Tibi nem hoztak föl sátrat – hogy ne kelljen cipelni, ennek viszont ára van: éjszakázásuk komfortfokozata.

Csak érdekességként jegyzem meg: 2007-ben a Hidden Peak csúcstámadásánál Zsolt odáig merészkedett, hogy még pivakponyvát sem vittek társával, Hildával. A feltámadó szélvihar elől aztán mások sátraiban voltak kénytelenek menedéket keresni.
Már csaknem kész volt a sátorhely, mire megérkezett Gál Laci is. Gyorsan fölállítottuk sátrunkat, s behúzódtunk a csípős hideg elől. Alig kortyoltam egyet kulacsomból, újabb percekig tartó, görcsös hányásroham volt az eredménye, úgyhogy nem erőltettem az ivást se.
Már öreg este volt, mikor Tibi is felért a táborba. Érthető módon nem nyerte meg a tetszését Zsolt éjjeli menedékhelye, így afelől érdeklődött, van-e szabad sátor. Zsolt azt tanácsolta neki, költözzék be hozzánk. Én ezt határozottan elutasítottam – márcsak pedagógiai okokból is, hiszen korábban nyomatékosan jeleztem aggályaimat a sátornélküliséggel kapcsolatban.
Tibi végül bevackolódott Zsolt mellé. Kettejüknek is egy hálózsákjuk volt, mi is csak Gál Laciét vittük magunkkal. Ezt a technikát én már többször alkalmaztam, a csúcstámadásnál használatos pehelykabát és –nadrág olyan fokú hőszigetelést biztosít, hogy fölösleges arra a néhány órára, melyet alvással töltünk, 2 hálózsákot vinni. Ezúttal azért valahogy nem sikerült a lábamat benntartani az éj folyamán, így meglehetősen átfagyott állapotban találtam reggel.
Fekhelyünk nem bizonyult valami vízszintesnek, Laci többször rám csúszott, de nem sokkal éjfél után már keltünk is, úgyhogy gyorsan elröppent az alvóidő. Két ember egyszerre nem tud készülődni egy ilyen szűk, kis sátorban, úgyhogy azt javasoltam Gál Lacinak, induljon ő elsőnek. 3 óra felé ez sikerült is neki, nekem pedig még egy óra kellett, mire összeszedelődzködtem. Ahogy kikászálódtam a sátorból, rögtön éreztem, hogy nem vagyok csúcsformában. Az egyik hágóvasamat valamiért igen nehezen tudtam fölcsatolni. Közben szólongattam Zsoltékat, hogy minden rendben van-e, s hogy nem indulnak-e el. Azt válaszolta, hogy nem tudja, elmerjen-e indulni. Ezt én talányosnak véltem, s arra gondoltam, ő sincs jó formában.
Rendkívül gyengének éreztem magam, s percekig tűnődtem, nekiinduljak-e. Végül arra jutottam, hogy ha már nagy nehezen harci díszt öltöttem, mégiscsak rohamra kellene indulni.
Megtettem az első vertikális lépéseket, melyek nem töltöttek el reménnyel. Aztán az motoszkált a fejemben, hogy Amine színpompás világtérképét legalább 8000 méterig föl kellene juttatni. Biztosan jobban örülne a 8000-es számnak, mint a 7900-asnak. Persze, könnyen lehet, hogy egy autista fiatalember nagyobb örömét leli a 7900-ban, mint a 8000-ben, s nem a mi „egészséges” logikánk szerint gondolkodik…

Aztán gyorsan eldőlt minden, inkább ösztönből, mint tárgyilagos megfontolásból. Egyértelműen azt mondta egy belső hang – bár inkább pantomim volt ez -, hogy Laci, ezt a csatát nem nyerheted meg, lefelé visz a te utad, arra van az élet. Ekkor tudatosult bennem, hogy 20 perc alatt 15 métert haladtam. Amine biztosan megérti majd, mi történt - gondoltam (persze, ebben is tévedhetek…). Gyorsan visszatértem sátrunkhoz, Zsolt éppen akkor kászálódott ki a hevenyészetten rögzített ponyva alól. Ő sem keltett valami bíztató benyomást. Mérget vettem volna rá, hogy ilyen állapotban nem fogja elérni a csúcsot, de ő csak nekiindult a szokásos fanatikus elszántsággal.
Keleten a magasabb csúcsokat már sütötte a nap – szép volt.

Letekintettem a Hallgatás-völgyére, tudtam, hogy oda még aznap le kell jutnom. Visszamásztam a sátorba átmelegedni, s erőt gyűjteni a lemenethez. Ekkor Tibi még azt motyogta a ponyva alól, hogy másnap megpróbálja. Tudtam, hogy neki is meg kell kezdenie az ereszkedést hamarosan. Az ún. halálzónában voltunk, ahol nagyon gyorsan összeomolhat a szervezet működése. Sokakkal előfordult már, hogy addig-addig feküdtek, míg nem tudtak többé fölkelni. Jeleztem rádión Lajosnak a tényállást, majd vártam, hogy megsüsse a nap a sátrat. Gondoltam, innom kellene, csak óvatosan egy kortyot. De aznap számomra nem volt kegyelem: újabb görcsös hányóroham kényszerített ki a sátorból, s percekig öklendeztem – nem nagyon volt mit kiadni magamból. Órák teltek el, mire sikerült összeszedelődzködnöm, s Tiborba is lelket vernem – szegény a ponyva alatt hálózsák nélkül eléggé átfázott. Hátrahagytuk csúcstámadóinknak a sátrat némi folyadékkal, a ponyvát pedig leszereltük, s megkezdtük az ereszkedést.
Nagyon fáradtnak éreztem magam, pedig lefelé sokkal könnyebb haladni. Azért ebben is volt valami jó: segített eloszlatni kétségeimet – ha egyáltalán voltak – a visszafordulás helyességét illetőleg. Lassan értem el a III-as tábort, ahol magamhoz vettem az otthagyott depómat (hálózsák, sátorrúd, élelem), s némi pihenő után folytattam utamat lefelé. Közben Lajostól igyekeztem megtudni valamit a fiúkról. Eleinte azt vártam, hogy Gál Laci visszafordulásáról fogok értesülni, s amikor ez nem történt meg, elkezdtem aggódni érte. Daidaloszként attól tartottam, hogy ő, mint Ikarosz túl messze, túl magasra merészkedik. Valóban aggódtam.
Merengésemből egy ágyúgolyóként elsüvítő kő zökkentett ki: jó lesz figyelnem, s minél előbb lejutnom a falon.
A Lhoce-fal aljában 17 óra tájban még egy utolsót rádióztam Lajosunkkal – a II-es táborban már nem volt vétel -, már ő is aggódott, mert semmilyen hírt nem kapott föntről, s Tibi közlésére alapozva abban a hitben voltunk, hogy Zsoltnál van a rádió (Tibor a III-as táborig ereszkedett aznap, s ott töltötte az éjszakát). Én a II-es táborból láthattam, hogy késő este még több fejlámpa világít a Lhocén 8000-8200 m fölött, s ez aggodalommal töltött el. A nem túl kellemes éjszaka után a Benegas fivérek táborában hallgattam végig rádiózásukat arról, hogy 2 spanyol mászó nagy bajban van a Lhoce IV-es táborában: súlyos fagyásokkal, hóvaksággal fekszenek sátrukban magatehetetlenül. Egyvalaki pedig kint töltötte az éjszakát a tábor fölött, de az ő személyazonossága akkor még ismeretlen volt. Nagyon reméltem, hogy nem Gál Laci vagy Zsolt. Aztán hallottam a rádióban, hogy narancssárga overállt viselt, s akkor valamelyest megnyugodtam. Aztán egy újabb hír szállt az éterben: a „féllábú magyart” látták ereszkedni a IV-es és a III-as tábor között – ekkor már fellélegezhettem. De hogy elérték-e mieink a csúcsot, arról még sejtésem sem lehetett…
A délelőttöt akaratom ellenére, krónikus kiszáradásom orvoslására kellett fordítanom, s csak koradélutánra kerültem olyan állapotba, hogy lebonthattam a sátrat, felmálházhattam hátizsákomat, s elindulhattam az alaptábor felé. Az I-es tábor fölött járván aztán már megtudtam Lajostól rádión, hogy kettős magyar csúcssiker született, s a fiúk rendben haladnak lefelé.

Ez igen! – szakadt ki belőlem az őszinte elismerés, pedig hogy aggódtam, főként Gál Laciért. Sikerült. Nekik. Nekünk. Büszke vagyok rájuk. Magunkra. A magyar csapatra, hiszen magashegyi teherhordók s oxigénpalack használata nélkül sikerült elérni a föld 4. legmagasabb csúcsát.
Megvan a magyar hegymászás 11. nyolcezrese.


S.D.G.

2011. május 20., péntek

Kollár Lajos május 19.-i rövid telefonhívása szerint az Everest BC-ben ugyan nincs jó idő, de a jelentések szerint a magasabb régiókban igen, a négytagú magyar mászócsapat pedig a III-as táborban tartózkodik.

2011. május 18., szerda

Megvan a csúcstámadás új időpontja

Kollár Lajos beszámolója (05.18.): "Megszületett az újabb csúcstámadás napja! Sok előrejelzést és expedíciós véleményt kellett összegezni, és többek között az EUMET csapata is a 20 és 22.-e közötti időt részesítette előnyben az általuk küldött előrejelzésben. Ezért egy spanyol csapattal együtt a május 21.-re esett a választás. A csapatok holnap reggel indulnak el a Khumbu jégesésen keresztül a II-es tábor felé. A magyar csapat a tervek szerint 22-én érkezik vissza az alaptáborba. A könnyebb érthetőség kedvéért szükségét érzem a nyolcezres hegyek csúcstámadási rendszerének ismertetését, a laikusok számára olykor nehezen érthető "oktalan lődörgést", időhúzást a magashegyi táborok között.

2011. május 16., hétfő

Expedíciónk megvalósulásához nélkülözhetetlen támogatást nyújtott a CONCORDE ÉRTÉKPAPÍR ZRT.




mely elkötelezett támogatója az autista otthonok létrehozását és működését segítő MOSOLY OTTHON ALAPÍTVÁNYnak.





Expedíciónk magával hozta a Himalájába Boukhezer Amine, autista fiatalember világtérképét:

2011. május 14., szombat



Tömegpszichózis? Birkaszellem? Az emberi faj sikerességének kulcsmomentumai? Türelmetlenség? Kompetitív hajlam? Szóval, hogy mi is sarkallt minket arra, hogy 11-én útnak induljunk?
Talán mindegyik felsorolt attitűdből fellelhetni valamicskét, de alapvetően azért a józan megfontolás vezérelte tetteinket. 3-4 naposra tervezett pihenőidőnk lejárt. A nagyobb csapatoknál tett puhatolózó látogatások is mind arra mutattak, hogy nagyszabású csúcstámadás indul 12-15-ig az Everesten, s ami számunkra még fontosabb, a Lhocén is. Több helyről is azt hallottuk, hogy 12-én és 13-án két nagyobb csapat is ostromolja hegyünket, megejtve a fixkötelezést is, mely könnyebbé és biztonságosabbá teszi a mászást. A nagy kereskedelmi expedíciók profizmusa megköveteli, hogy sokéves tapasztalatukon és adekvát időjárás-előrejelzéseken alapuló döntéseket hozzanak.
Veszteni valónk nem volt – legfeljebb futunk még egy akklimatizációs kört - de ezt a kínálkozó lehetőséget nem volt szabad kihagynunk.
Nekiindultunk hát harmadszorra is a jégesésnek. Zsolt és Tibi éjjel 3-kor vágtak neki, hogy minél kevesebb időt kelljen melegben eltölteni a Hallgatás Völgyében. A két Laci 7 órakor mondott búcsút az éledező alaptábornak. A Khumbu-völgyében most is szép volt, de valahogy lassabban fogytak a méterek.


Hatalmas szemeteszsákokat cipelő serpák jöttek szembe. Nemzetközi összefogással az Everest mászások történetének legjelentősebb takarítóexpedíciója tevékenykedik idén a hegyen, mintegy 50 millió forintnyi költségvetéssel. Talán nem csak nekem szúrt szemet, hogy korunkban (persze, lehet, hogy ez mindig is így volt) mennyire elharapóztak a tévhitek, mai szóhasználattal: városi legendák. Ezek közé sorolható az Everest szemétheggyé válást kézlegyintéssel nyugtázó jólértesültek ajakbiggyesztése is. Persze, minden ehhez hasonlónak van némi alapja. 1991-ig mintegy 350-en mászták meg a Szagarmat·t, a következő évtizedben 10-szer annyian. E nagy mértékű terhelés valóban azt eredményezte, hogy jelentős mennyiségű hulladék jelent meg a hegyen és környékén. Talán többen láttak olyan fényképeket, melyek a Déli-nyeregben (7960 m) felhalmozódott üres oxigénpalackok sokkoló látványát rögzítették. Itt talán érdemes egy gondolatnyi kitérőt tennünk, a hulladékképződés természetét illetőleg: az önerővel, magashegyi hordók nélkül tevékenykedő expedíciók - mi is ilyenek volnánk - minimális felszerelést halmoznak fel a hegyen, hiszen mindent saját tagjaik hátánn kell fölszállítaniuk, így minden egyes kilogrammot megfontolnak. Ráadásul általában ezen csapatok anyagilag is sokkal motiváltabbak arra is. hogy drága felszerelésüket ne hagyják veszendőbe menni.Az óriási apparátust mozgató, hatalmas költségvetéssel dolgozó kereskedelmi expedíciók a ludasak a szemétprobléma eszkalálódásában. A helyzet azonban napjainkban véleményem szerint egészen kedvezően alakul. Az ominózus oxigénpalackhegyet egy akció keretÈben - melyben minden egyes tartály után fizettek a serpáknak - leszállÌtották a DÈli-nyeregből. Ma már ˙újratölthető üvegszálas palackokat használnak, melyeket ÈrtÈküknÈl fogva nem hagynak odafönn. A nepáli hatóságok ún. szemÈt-letÈtidíjat szednek az expedícióktól - ezzel elsősorban az alaptáborok tisztán hagyását tudják elÈrni. E tekintetben egyÈbkÈnt pÈldásnak tekinthető az Everest-Lhoce-alaptábor: az árnyékszékek alatt műanyaghordókba gyűlik a fekália, mely aztán emberi háton távozik az alsóbb rÈgiókba. Szelektív hulladékhasznosítás folyik: az étel-, élelmiszer-maradékokat ponyvákon kínálják az idesereglő madárrajoknak, a többit pedig leszállítják, nem Ègetik el helyben. Én a magam részéről kifejezetten mérsékeltnek érzem a szemét jelenlétét az alapt·borban s a hegyen egyaránt - különösen az emberek számához kÈpest. A szemÈtproblÈma kezelÈse tehát pÈldásnak mondható. Hogy akkor miÈrt van szüksÈg takarítóexpedíciókra?! Talán ezek nÈlkül nem lenne ilyen rózsás a helyzet, illetve miÈrt pont a világ legmagasabb hegyÈt kerülnÈk el a nagyszabású˙ kampányok?

Az 1-es táborba érve megszemlélem a néhány nappal korábbi vihar pusztsítának nyomait: elgörbült, eltört sátorrudak, kiszakadt ponyvák, összeroppant, korábban büszke formák...
Ahogy a Hallgatás Völgyébe lépek, figyelem a Nupcéről érkező menetrendszerinti lavinákat, kıhullásokat. Útvonalunknak van egy szakasza, melyet elÈrhet a szórás, tanácsos rÈsen lenni. Nemsokkal kÈsőbb beborítanak az alulról Èrkező fellegek, havazni kezd, ennek igazán örülök: nem tikkaszt a nagy meleg. Késöbb már-már főzni kezdek, s meglegyint a tájékozódás nehézségének a szele is. A nyomok behavazódnak, s a ködben nehÈz meglelni a hasadÈkok között kanyargó, a 2-es tábor biztonságába vezető emberfektette csapást. A táborban aztán kellemes meglepetÈs Èr: mindkÈt sátrunk sÈrtetlen. Az 1-eshez hasonlóan, ebben a táborban is sok sátrat tÈpázott meg a szÈlvihar. Sátraink aljzata azÈrt igencsak cudar állapotban van, kÈnyelmetlen rajta aludni. A havazásban azonban nem jutunk hozzá az alapok felújításának. Az Èjszaka meglepően jól telik, mély, álomtalan alvással. Reggel borult időre Èbredünk, s ez az elıőző napi havazással már kezd gyanússá válni.
Már Èppen elÈrnÈnk a Lhoce-fal alját, mire a hóvihar elÈri csúcspontját - ennek a fele se trÈfa! Ezzel kezdeni kell valamit! Ilyen időben nekivágni a Lhoce-falnak?! Úgy, hogy talán nincs is meg a 3-as táborban fölállított sátrunk?!

2002-ben Èletem legnagyobb viharát Èltem át a Lhoce-falon 7200 mÈteren. Kint kapott el, úgy 7400 mÈteres magasságban, nem volt rajtam pehelyruha, s szabályos menekülÈssel Èrtem el a sátrat, küzdve a kihülÈssel. Ezt követően 40 órán keresztül tartottam a sátrat a hátammal, így harcolva a szÈllel, mint egy felbőszült, elpusztításomra szegődött szörnyeteggel. Nem voltam benne biztos, hogy a következő pillanatban is a helyÈn marad a sátor, Ès nem csúszik le az 50 fokos jÈgfalon az alattam elterülő 600 mÈteres mÈlysÈgbe. A dupla rÈtegű sátor minden cippzárja be volt húzva, mÈgis jókora hókupacot hordott össze a szÈl odabenn. A vihar viszonylagos csillapulását követően a másik sátorban túlÈlő Peter Legate-tel megkezdtük a leereszkedÈst a falon, mely során sajnos Peter kicsúszott Ès ÈletÈt veszítette. Ezen emlÈk elevenen Èlt bennem, miden kÈtsÈgekkel telítve fölpillantottam a vihar tÈpázta Lhoce-falra.
Az jól látszott, hogy nincsenek nyomok a Lhoce-folyosóban, és a 4-es tábor sem építhető ki. Tehát az aznapra behanrangozott csúcstámadás elmaradt, Ès - mivel nem volt senki a 4-es táborban - bizonyossá vált, hogy másnap sem indul roham csúcsunk ellen. Ezen tÈnyállás, az időjárás alakulása, valamint az az erős gyanúnk, hogy nagy mennyiségű hó halmozódott föl a Lhoce-folyoóban határozottan elgondolkodtatott minket. A Lhoce-fal aljában megtartott kupaktanácsunk végül is a visszavonulás mellett döntött.


A 2-es táborba visszatérve aztán megtudtuk, hogy valóban nagy a hó a Lhoce-kuloárban - néhol derékig ér -, mely csaknem lehetetlenné teszi a jelenlegi csúcstámadást, és lavinaveszéllyel is jár. Felhős-ködös időben vágtunk át a Hallgatás Völgyén, csodás vizuális jelenségek vonták magukra figyelmünket. A Khumbu-jégesés aztán végképp misztikus hangulatba vont minket, s az időtlensÈg ÈrzÈse lett úrrá rajtunk. Az alaptáborba visszatÈrve az egyik nagy csapattól megtudtuk, hogy 10 mászóból és 8 serpából álló egységük a 3-as táborból visszafordul, s ugyanígy tesz még 3 nagyobb csapat is, valamint, hogy aznap elakadt a csúcstámadás az Everesten is. Mindezek megerősítettek minket abban, hogy jó döntést hoztunk. Az már csak a "hab volt a tortán", hogy az is kiderült, hogy sértetlenüll sátrunk a 3-as t·borban. Újfent gyümölcskonzervvel kényeztettük magunkat.


Mécs László
április 14., Lhoce-alaptábor (5300 m)

2011. május 13., péntek

Beütött a rossz idő, mindenki visszatért az alaptáborba

Kollár Lajos beszámolója (05.13.): "Tegnap este fél nyolcig mindenki befutott az alaptáborba. A fő hír az, hogy teljes időjárás-előjelzési káosz alakult ki az egész tábor-rendszerben. Nagy létszámú, tapasztalt (sherpás, oxigénes, húsz fő fölötti) irodáknak kellett az Everest-csúcstámadási terveiket megszakítani, mert megdőltek az előrejelzések. Úgyhogy nekünk se lehet panaszunk, jó döntés volt a levonulás. Sokan kényszerültek föladni az eredetileg tervezett programot. Magyarul, betett az időjárás, főleg a havazás és az erős szél.

Így viszont kicsit át kell alakítani a továbbiakat, várjuk a markáns változást. Talán a hét végére egyértelmű lesz. Remélhetőleg Pártai Lúciáék is tudnak előjelzést küldeni, de addig pihenés. Fölállítunk a Khumbun egy internetező sátrat, mert a szél és a havazás nagyon kényelmetlenné tette az adatforgalmi kísérletezéseket a szabad ég alatt."

2011. május 12., csütörtök

A csapat a II-es táborban, a csúcstámadás egy napot tolódhat

Kollár Lajos beszámolója (05.12.): "Ma beszéltem Mécs Lacival és Zsolttal, 6800 méter körül járnak a Lhoce falon, de nagyon rossz az idő. Hóvihar és erős szél van. Megbeszéltük, hogy visszafordulnak a II-es táborba és valamilyen módon - még ma - kapcsolatba lépünk, megvitatjuk a friss meteorológiai jelentéséket, mert a legújabb szerint 16-án is jó idő várható, ami az ereszkedés szempontjából fontos. Tehát azt fogom javasolni, hogy toljuk arrébb egy nappal (15-ére) a csúcstámadást, pihenjenek a kettesben, és holnap (május 13.) induljanak a falra a hármas felé. Úgy néz ki, az idő javuló tendenciát mutat."

2011. május 10., kedd

Holnap reggel (szerda) elindul a csapat.

2011. május 9., hétfő

Tegnap reggel váratlan s egyúttal ismeretlen vendég
toppant be alaptáborunkba. Nem is kertelt sokáig, udvariasan
visszautasítva invitálásunkat -, azonnal a lényegre tért: aznapra
virradóra zabolátlan szélvész sújtott le az 1-es és a 2-es táborra, számos
sátrat összetört, jó néhányat papírsárkányként magával ragadott (9 évvel
ezelőtt a 2-es táborban magunk is szemtanúi voltunk e cseppet sem
szórakoztató előadásnak, illetve 2001-ben a dél-amerikai Aconcaguát is
sárkányeregetős kedvében találtuk).
Ilyenkor a sátrakban raktározott felszerelés is odaveszhet, kellemetlen nehézségeket okozva a mászóknak. Érthető tehát, hogy a rossz hír hozójának szavai aggodalommal
fűszerezték paradicsomos-hagymás-jaksajtos omlettünket.
Én leginkább 3-as táborunkért aggódtam, ahol a puha hóban nem tudtuk minden kétséget
kizáróan rögzíteni sátrunkat, melyben ráadásul egy másikat is depóztunk az
egyéb felszerelés mellett. A reggeli utáni fogmosást követően azonnal
nyomozásba fogtam, hogy kiderítsem, hogyan állták sátraink a vihart.
Fölkerestem azokat a csapatokat, melyek magashegyi táborai a mieink
közvetlen szomszédságában húzódnak. A 3-as táborral kapcsolatban nem volt
szerencsém: ottani szomszédaink már 5 napja nem jártak fönn, így nem
tudnak információval szolgálni. Az valamelyest megnyugtató, hogy a
beszámolók szerint a 3-as tábort nem érte oly nagy pusztítás. 2-es tábori
szomszédaink, akik spanyolok, éppen onnan tértek vissza a bázistáborba,
mikor sikerült kérdőre vonnom őket. Jó hírrel szolgáltak: mindkét sátrunk
megvan, még ha az egyik kicsit megviselt is.

Akklimatizációnk alapján már készen állunk a csúcstámadásra, így több más
csapattal egyetemben az időjárás-előrejelzéseket fürkésszük. A gondos
előkészítés, tervezés, a megfelelő időjárási ablak fölismerése és
kihasználása elengedhetetlen a sikeres csúcsmászáshoz. A különböző
csapatok előrejelzései azonban sokszor eltérőek, olykor gyökeresen szemben
állnak, s ember legyen a talpán, aki kiigazodik közöttük. Tegnap például
egy amerikai csapattól, a már említett Dave Hahntól szereztem be egy
prognózist, aszerint május 15-ig erős szél várható a csúcsrégióban. Az
alaptáborban azonban több csapatnál azt rebesgetik, hogy a 14-e vagy a
15-e alkalmas lehet. A helyzet most meglehetősen képlékenynek tűnik a
számomra, az előrejelzések bizonytalansága, divergenciája arra utal, hogy
az időjárás kimenetele többesélyes. Most nekünk is gyűjtenünk, elemeznünk
kell az előrejelzéseket, s készen kell állnunk, hogy megfelelőnek ígérkező
helyzetben útnak induljunk az alaptáborból.



Az alaptábori élet kellemesen telik, többnyire elfogadható a klíma, de ha
feltámad a szél, csontig hatol a hideg. Hasonló a helyzet, amikor
lenyugszik a nap. Alaptábori sátramban -9 fok volt a leghidegebb, amit
mértem (2002-ben -16 fok).
Lajos rajta tartja mutatóujját a konyha
verőerén, így hallatlanul igényes, magyaros táplálkozást folytathatunk
idelent.


A délelőtti órákban szinte mindig süt a nap, s elvégezhetjük
mosási teendőinket.
Az alaptáborban két alapítványi orvosi rendelő is működik, főleg serpa
páciensekkel foglalkoznak, egyszerűbb esetekkel. De – állításuk
szerint -, ha szükséges vakbélműtétet is elvégeznek, vagy akár egy
koponyasérülést is el tudnak látni. Persze ilyen esetben –
amennyiben a légköri viszonyok lehetővé teszik – célszerűbb a
sérültet állapotának stabilizálását követően helikopterrel haladéktalanul
Katmanduba szállítani.


Az alaptáborban körülbelül 260 hegymászó tartózkodik, csaknem ugyanannyi
magashegyi serpa, valamint becslésem szerint, mintegy 300
alaptábori alkalmazott (szakácsok, kukták, vízhordók). Több ismerőssel
találkoztunk, akiket korábbi expedícióinkon ismertünk meg.




Mécs László

április 9.,
Lhoce-alaptábor
(5300 m)

2011. május 8., vasárnap

KÉPEK


Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra




A napfény íze




Lóci óriás lesz!




Kertész leszek, fát nevelek...

2011. május 6., péntek

Jégomlás

Második fölmenetünk célja az, volt, hogy kiépítsük következő
táborunkat a Lhoce-falon, valamint, tovább növeljük akklimatizációnk
fokát. A hegyen tartózkodó más csapatok tagjaival való beszélgetésekből az
derült ki, hogy a többség akklimatizációja során nem iktat be alvást a
3-as táborban (7100-7200 m), csak érinti azt, majd visszatér a 2-es
táborba, s ott tölti az éjszakát. Nekünk azonban, akik mellőzzük az
oxigénpalack használatát fontos volt, hogy ebben a magasságban is
eltöltsünk egy éjszakát.

Újra átélhettük a Khumbu jéglabirintusának játszi varázslatát, ám ezúttal
egy szolidabb hóvihar kölcsönzött komorabb hangulatot fölvonulásunknak. A
Hallgatás Völgyében aztán már zavartalan volt a napsütés, a forró katlan
rengeteg energiánkat emésztette föl. A levegő páratartalma fölfelé haladva
egyébként is feleződik 2000 méterenként, a meleggel, s az oxigénhiány
kiváltotta hiperventillációval társulva rendkívüli vízveszteséget okoz.
2-es táborunkat délután értük el - én a magam részéről elcsigázottabban,
talán a nehezebb málha következtében.

Az éjszaka nem telt valami fényesen.Az "alvás"közben kilégzett levegő páratartalma kicsapódik a sátor falára s minden egyes tárgyra. Emiatt a hálózsákunk is igen vizessé válhat a reggeli órákra. Indulás előtt ha tehetjük, igyekszünk valamelyest szárítani rajta, ez nem mindig lehetséges, hiszen a napsugárzás kockázatot is jelenthet: kő- és jégomlást, beszakadást geleccserhasadékba stb.
Ez esetben a szárítgatás mellett döntünk, s ez már az elején megbosszulja
magát: a pokoli hőségben csigaként araszolunk, a 3-as tábor oly
elérhetetlennek tűnik.

Aztán megélhetjük saját picinyke akaratunk icinyke diadalát (kis lépés az
emberiségnek, nagy lépés nekünk): és elérjük a Lhoce-fal beszállását.
Innentől meredekké (45-55 fok) és jegessé válik a terep, a haladást
rögzített kötelek teszik könnyebbé és biztonságosabbá, csodálkozom,
hogy a szokásos fonott koreai helyett minőségi mászókötelek kerültek
elhelyezésre. Én indulok elsőnek a csapatból, eleinte lassan haladok, de
aztán a mozgás vertikális iránya felgyorsít.

Éppen kezdem jól érezni magam, amikor odaföntről harsány kiáltás hangzik föl vészjósló morajlással elegyedve.
Azonnal tudom, mi az ábra. A hegyekben eltöltött közel két évtized során
több alkalommal volt részem ilyenben, s azt hiszem, semmit sem utáltam
jobban. A kő- vagy jégomlás, a lavina azok a nehézségek melyeket el kell
kerülni. Ha az ember az útjukba vetődik, már elég korlátozottak a
lehetőségei, s az átlagember nem szereti, ha kicsúszik a keze közül az
irányítás.
A kiáltásra azonnal fölpillantok, s azt látom, hogy egy hófelhőt felverő
jégomlás dübörög lefelé legyezőszerűen terjedve szét. A pillanat végtelen
hosszúnak tűnik: élesen látom az óriási jégdarabokat, s a pillanat
törtrésze alatt mérlegelek. Vagy inkább nem is mérlegelek, azonnal
cselekszem: úgy érzem, elkerülhetetlen a találkozás, de az egyetlen
esélyem, ha minél gyorsabban kioldalazom. Macskagyorsasággal leoldom magam
a kötélről, ezzel a kicsúszást kockáztatva - , s miközben igyekszem
a jégdarabokat szemmel tartani, szinte kiszaladok oldalra, mígnem tüdőm
zihálása megálljt nem parancsol.
Ahogy túljut rajtam az omlás, visszakapcsolom magam a kötélre, s lenézek, nem sérült-e meg valaki.
Szerencsénk volt, mindenki ép. Az omlás kiindulási pontja vagy 80 méterrel
fölöttem van, jön-e még?
Egy pillanatra átjár az érzés, vissza kellene fordulni, de aztán jön a
másik: nekünk odafönn van dolgunk. Próbálok minél gyorsabban az
ominózus hely fölé kerülni, de nehezen fogynak a méterek. Utána már
nyugodtabb vagyok, s a táborhely elérésére összpontosítok.

Van másfél órám a többiek megérkezéséig, így jut idő arra, hogy kiválasszam a legjobbnak tűnő táborhelyet. A fal itt 35-40 fokosra szelídül, ám még ez sem ideális
a sátorállításra, és a fölülről érkezhető omlások, lavinák szempontjából
sem mellékes, hogy melyik helyet szemeljük ki. Nem is fér el minden
expedíció sátra egy helyen, több tereplépcsőt kell igénybe venni e célra.
Az éjszaka 7100 m-en tűrhetően telik (csak a fekhely kényelmetlen), s
másnap a napkelte fénykoronájában szélsebesen ereszkedünk le a Lhoce-falon
(én 20 perc alatt).
A Hallgatás Völgyében, majd a jégesésen aztán megtorpan lendületünk, s
elcsigázottan érjük el hőn áhított bázistáborunkat, ahol féktelen
gyümölcskonzerv-lakomát csapunk.

Mécs László

május 6.,
Lhoce-alaptábor (5300m)

2011. május 3., kedd

Újabb képek


A Khumbu Jéglabirintusában


Az egyik nagy hasadék áthidalása


Átkelés egy hasadékon


Alaptábori csendélet

Erőteljes, egy tábort kihagyó fölruccanásunk 6400 m-re, valamint
ottalvásunk alaposan kifárasztotta szervezetünket, s a Khumbu-jégesés
aljának "hullámvasútja" visszafelé jövet már-már végtelennek tetszett.
Megszokott, bevált módja ez az akklimatizációnak, melynek kulcsa a nagyobb
magasságban való alvás kiváltotta inger, illetve az azt követő alacsonyabb
magasságban töltött pihenőidőszak, mely kedvező feltételeket teremt a
szervezet adaptációjához, regenerálódásához.
Megelégedettséget, mondhatni örömet szerző tapasztalat, amikor újra
elérjük ugyanazt a magasságot, és sokkal jobb állapotban, erőben találjuk
magunkat, gyorsabbak vagyunk, életfolyamataink rendesebben működnek, s
ahogy föltekintünk az előttünk tornyosuló hólejtőkre, falakra, már nem
érezzük annyira képtelenségnek, hogy hamarosan azokon hágjunk fölfelé.
Ahogy hatékonyabban, magára találva működik szervezetünk, egész lényünk
felszabadul, s már örömet szerez az ottlét, megnyílhat elménk-szívünk a
csodálatos esztétikai élmények elött, s a saját ügyességünk, maga a mozgás
elementáris tapasztalata is fölemelőleg hat ránk.
Persze, egy bizonyos magasság fölött - s általában 7500 m fölött mindenképpen eljön ez a pillanat - a kitartás, az álhatatosság, az akaraterő emberpróbáló küzdelme
következik.

A Lhoce-alaptábor 5300 m-es magasságával még éppen az ún. élettani határ
(kb. 5500 m) alatt található, így megfelelő lehetőséget kínál a pihenésre,
táplálkozásra, feltöltődésre. Igyekszünk sokat enni, inni (nekem 2 nap
kellett, mire a folyadék-háztartásom rendbe jött), a napsütés okozta
égéseinket gyógyítgatni. Elvégezzük mosási teendőinket, a szárítás azonban
sokszor az időjárás okozta nehézségekbe ütközik. Lelki töltődésünket az
otthoniakkal való kapcsolattartás, olvasás, zenehallgatás segíti. Az
utóbbi években a laptopon történő filmnézés is a repertoár része let,
persze, az energiaellátás nehézségei keresztül húzhatják terveinket (a
Hamlet-filmet például harmadik alkalommal, ma este tervezzük befejezni...)

Mécs László
május 2., Lhoce-alaptábor (5300 m)