Utolsó napjaink

A megszokott módon: vegyes érzelmekkel indultunk neki csúcstámadásba torkolló menetünknek május 18-án. Vajon a legmegfelelőbb napra időzítettünk-e?! Mindent megtettünk, hogy a legnagyobb esélyekkel vághassunk neki majd a csúcsszakasznak? A hosszú alaptábori várakozás egészen eltompította életkedvünket, s kezdett egészen irracionális feltételezéssé válni a gondolat, hogy egyszer mégis csak elmozdulunk onnan.
Az időjárás-előrejelzések (melyeket mi évek óta Pártai Luciától kapjuk, s nagyon megbízhatónak bizonyultak) hosszas elemzése és más csapatokkal való egyeztetése ellenére voltak kétségek afelől, hogy a május 21-i nap igazán alkalmas-e egy 8000 méter fölötti hegycsúcs megmászásához.
A borús idő lehetővé tette, hogy késő délelőtt induljunk el a II-es tábor felé. A Khumbu-jégesés nagyon sokat változott (olvadt, omlott, csúszott) legutóbbi ottjártunk óta. Egy-két részen az ember kifejezetten úgy érezte, hogy tanácsosabb gyorsan odébbállnia, nehogy rászakadjon valami – de utóbb mindezek csak az egó mélyén rejlő sötét félelmek kivetülésének bizonyultak… Negyedszer tettük meg e hosszú utat a jégesésen és a Hallgatás-völgyén keresztül, s tudtuk, hogy ezúttal már valóban utószor, akár sikerül a csúcs elérése, akár nem. Tisztában voltunk vele, hogy ha most „ellőjük a puskaport”, már nem lesz arra idő, hogy kipihenhessük magunkat alacsonyabban, s még egyszer próbálkozhassunk.
Egyéni rekordidő (bő 5 óra) alatt fölértem a II-es táborba, ahol a sátrunk aljzatát siralmas állapotban találtam. Kezdtem fontolgatni a renoválás gondolatát, de egy ilyen 1-2 órás fárasztó procedúrát jól meggondol az ember. Vagy egy fél óráig szabódtam, tegyem-e vagy sem, újítsam-e föl az aljzatot vagy sem. Végül döntöttem, a kényelmesebben töltött fél nap + az éjszaka miatt megéri az energiabefektetés. Az aljzat rendbehozatalánál azonban érdemesebbnek tűnt inkább új helyre költöztetni a sátrat. Találtam is vagy 100 méterre egy alkalmas placcot – ráadásul köves terepen, ami melegebb a havas-jeges aljzatnál -, kevés munkával rendbe hoztam, s nekiláttam az áttelepítés-áthurcolkodás fáradságos tevékenységének. Éppen végeztem, mire fölerősödött a szél, és havazni kezdett, úgyhogy bebújtam a sátorba, s élveztem nehéz munkám gyümölcsét. Átfutott az agyamon, hogy Zsolték sátra is cudar állapotban van, de a fáradtság páncélos lovagja megzabolázta a lelkifurdalás sarkallta tettrekészség hófehér paripáját…
Különben is, hol vannak már, hiszen sötétedik! - vetült a kétség árnya az egyre halványuló sátorponyvára. Végül mindhárman befutottak alaposan elcsigázva, mint kiderült, filmeztek vagy másfél órát a gleccseren.
Másnap viszonylag simán ment a Lhoce-falon való feljutás: se jégomlás, se vihar, csak egy kissé forrón tűzött a nap.

A III-as táborban Zsoltot már egy sátorban hűsölve találtam. Bemenekültem hozzá a meleg elől, kesudióval és valami pocsék ízű löttyel kínált. A „lábon hagyott”, 2 hétig hűségesen kitartó pici sátrunkat alaposan „benőtte” a hó meg a jég. S ahogy nekiláttam a kiásásának, bosszúsan kellett konstatálnom, hogy valakiknek éppen a sarkánál jutott eszükbe toalettet nyitni. WC-s néni 7100 m-en – na, ez sem voltam még…
A biztonság kedvéért annak idején a sátrat 4 jégfejszével is rögzítettük, ezek kifejtése a jégből csaknem erőfeletti föladatnak bizonyult. A sátor kiszabadításába aztán Zsolt is, majd a végére Gál Laci is bekapcsolódott, s a csapatmunkát siker koronázta. A jól végzett munka tudatában gyönyörködhettünk a pazar naplementében.

Másnap Zsolttal igyekeztünk korábban indulni, hogy a meleg ne szívja ki erőnket, de jobb lett volna 1-2 órával még hamarabb. 7500 méter fölött már csigatempónak éreztem haladási sebességünket. A Genfi-sarkantyú traverzénél Zsolt levette a lábát, s megkért, hogy fogjam meg egy kis időre. Belegondoltam, mi lenne, ha most véletlenül kicsúszna a kezemből…

A 7850 méteren fekvő IV-es táborig még jócskán kapaszkodni kellett, többnyire elég meredek, olykor sziklás-jeges részeken. Szokás szerint elsőnek érkeztem, így – szokás szerint – rám hárult a felelősségteli szerep, hogy kiválasszam sátorhelyünket. A Lhoce IV-es tábora kőhullásos hírben áll, s egy esetleges havazás – melyre számíthattunk az előrejelzés alapján – utáni lavinaveszéllyel is kalkulálni kellett.

Persze a 3 „bombabiztos” helyett már elfoglalták, így – némi terepbejárás után - jó alaposan mérlegeltem, hova is kerüljön a sátor. Mire nekikezdtem a lapátolásnak, befutott Zsolt is, és derekasan bekapcsolódott a fárasztó műveletbe. Próbáltam egy falat csokis nápolyit enni, de azonnal heves hányási reakció lépett fel. Pedig ez az egyik kedvenc édességem, szóval, ez nem jelentett jót…
Gál Laci és Tibi még a távolban görnyedeztek nehéz terheik alatt.
Aztán Zsolt nekilátott, hogy üreget ásson bivakponyvája számára. Ő és Tibi nem hoztak föl sátrat – hogy ne kelljen cipelni, ennek viszont ára van: éjszakázásuk komfortfokozata.

Csak érdekességként jegyzem meg: 2007-ben a Hidden Peak csúcstámadásánál Zsolt odáig merészkedett, hogy még pivakponyvát sem vittek társával, Hildával. A feltámadó szélvihar elől aztán mások sátraiban voltak kénytelenek menedéket keresni.
Már csaknem kész volt a sátorhely, mire megérkezett Gál Laci is. Gyorsan fölállítottuk sátrunkat, s behúzódtunk a csípős hideg elől. Alig kortyoltam egyet kulacsomból, újabb percekig tartó, görcsös hányásroham volt az eredménye, úgyhogy nem erőltettem az ivást se.
Már öreg este volt, mikor Tibi is felért a táborba. Érthető módon nem nyerte meg a tetszését Zsolt éjjeli menedékhelye, így afelől érdeklődött, van-e szabad sátor. Zsolt azt tanácsolta neki, költözzék be hozzánk. Én ezt határozottan elutasítottam – márcsak pedagógiai okokból is, hiszen korábban nyomatékosan jeleztem aggályaimat a sátornélküliséggel kapcsolatban.
Tibi végül bevackolódott Zsolt mellé. Kettejüknek is egy hálózsákjuk volt, mi is csak Gál Laciét vittük magunkkal. Ezt a technikát én már többször alkalmaztam, a csúcstámadásnál használatos pehelykabát és –nadrág olyan fokú hőszigetelést biztosít, hogy fölösleges arra a néhány órára, melyet alvással töltünk, 2 hálózsákot vinni. Ezúttal azért valahogy nem sikerült a lábamat benntartani az éj folyamán, így meglehetősen átfagyott állapotban találtam reggel.
Fekhelyünk nem bizonyult valami vízszintesnek, Laci többször rám csúszott, de nem sokkal éjfél után már keltünk is, úgyhogy gyorsan elröppent az alvóidő. Két ember egyszerre nem tud készülődni egy ilyen szűk, kis sátorban, úgyhogy azt javasoltam Gál Lacinak, induljon ő elsőnek. 3 óra felé ez sikerült is neki, nekem pedig még egy óra kellett, mire összeszedelődzködtem. Ahogy kikászálódtam a sátorból, rögtön éreztem, hogy nem vagyok csúcsformában. Az egyik hágóvasamat valamiért igen nehezen tudtam fölcsatolni. Közben szólongattam Zsoltékat, hogy minden rendben van-e, s hogy nem indulnak-e el. Azt válaszolta, hogy nem tudja, elmerjen-e indulni. Ezt én talányosnak véltem, s arra gondoltam, ő sincs jó formában.
Rendkívül gyengének éreztem magam, s percekig tűnődtem, nekiinduljak-e. Végül arra jutottam, hogy ha már nagy nehezen harci díszt öltöttem, mégiscsak rohamra kellene indulni.
Megtettem az első vertikális lépéseket, melyek nem töltöttek el reménnyel. Aztán az motoszkált a fejemben, hogy Amine színpompás világtérképét legalább 8000 méterig föl kellene juttatni. Biztosan jobban örülne a 8000-es számnak, mint a 7900-asnak. Persze, könnyen lehet, hogy egy autista fiatalember nagyobb örömét leli a 7900-ban, mint a 8000-ben, s nem a mi „egészséges” logikánk szerint gondolkodik…

Aztán gyorsan eldőlt minden, inkább ösztönből, mint tárgyilagos megfontolásból. Egyértelműen azt mondta egy belső hang – bár inkább pantomim volt ez -, hogy Laci, ezt a csatát nem nyerheted meg, lefelé visz a te utad, arra van az élet. Ekkor tudatosult bennem, hogy 20 perc alatt 15 métert haladtam. Amine biztosan megérti majd, mi történt - gondoltam (persze, ebben is tévedhetek…). Gyorsan visszatértem sátrunkhoz, Zsolt éppen akkor kászálódott ki a hevenyészetten rögzített ponyva alól. Ő sem keltett valami bíztató benyomást. Mérget vettem volna rá, hogy ilyen állapotban nem fogja elérni a csúcsot, de ő csak nekiindult a szokásos fanatikus elszántsággal.
Keleten a magasabb csúcsokat már sütötte a nap – szép volt.

Letekintettem a Hallgatás-völgyére, tudtam, hogy oda még aznap le kell jutnom. Visszamásztam a sátorba átmelegedni, s erőt gyűjteni a lemenethez. Ekkor Tibi még azt motyogta a ponyva alól, hogy másnap megpróbálja. Tudtam, hogy neki is meg kell kezdenie az ereszkedést hamarosan. Az ún. halálzónában voltunk, ahol nagyon gyorsan összeomolhat a szervezet működése. Sokakkal előfordult már, hogy addig-addig feküdtek, míg nem tudtak többé fölkelni. Jeleztem rádión Lajosnak a tényállást, majd vártam, hogy megsüsse a nap a sátrat. Gondoltam, innom kellene, csak óvatosan egy kortyot. De aznap számomra nem volt kegyelem: újabb görcsös hányóroham kényszerített ki a sátorból, s percekig öklendeztem – nem nagyon volt mit kiadni magamból. Órák teltek el, mire sikerült összeszedelődzködnöm, s Tiborba is lelket vernem – szegény a ponyva alatt hálózsák nélkül eléggé átfázott. Hátrahagytuk csúcstámadóinknak a sátrat némi folyadékkal, a ponyvát pedig leszereltük, s megkezdtük az ereszkedést.
Nagyon fáradtnak éreztem magam, pedig lefelé sokkal könnyebb haladni. Azért ebben is volt valami jó: segített eloszlatni kétségeimet – ha egyáltalán voltak – a visszafordulás helyességét illetőleg. Lassan értem el a III-as tábort, ahol magamhoz vettem az otthagyott depómat (hálózsák, sátorrúd, élelem), s némi pihenő után folytattam utamat lefelé. Közben Lajostól igyekeztem megtudni valamit a fiúkról. Eleinte azt vártam, hogy Gál Laci visszafordulásáról fogok értesülni, s amikor ez nem történt meg, elkezdtem aggódni érte. Daidaloszként attól tartottam, hogy ő, mint Ikarosz túl messze, túl magasra merészkedik. Valóban aggódtam.
Merengésemből egy ágyúgolyóként elsüvítő kő zökkentett ki: jó lesz figyelnem, s minél előbb lejutnom a falon.
A Lhoce-fal aljában 17 óra tájban még egy utolsót rádióztam Lajosunkkal – a II-es táborban már nem volt vétel -, már ő is aggódott, mert semmilyen hírt nem kapott föntről, s Tibi közlésére alapozva abban a hitben voltunk, hogy Zsoltnál van a rádió (Tibor a III-as táborig ereszkedett aznap, s ott töltötte az éjszakát). Én a II-es táborból láthattam, hogy késő este még több fejlámpa világít a Lhocén 8000-8200 m fölött, s ez aggodalommal töltött el. A nem túl kellemes éjszaka után a Benegas fivérek táborában hallgattam végig rádiózásukat arról, hogy 2 spanyol mászó nagy bajban van a Lhoce IV-es táborában: súlyos fagyásokkal, hóvaksággal fekszenek sátrukban magatehetetlenül. Egyvalaki pedig kint töltötte az éjszakát a tábor fölött, de az ő személyazonossága akkor még ismeretlen volt. Nagyon reméltem, hogy nem Gál Laci vagy Zsolt. Aztán hallottam a rádióban, hogy narancssárga overállt viselt, s akkor valamelyest megnyugodtam. Aztán egy újabb hír szállt az éterben: a „féllábú magyart” látták ereszkedni a IV-es és a III-as tábor között – ekkor már fellélegezhettem. De hogy elérték-e mieink a csúcsot, arról még sejtésem sem lehetett…
A délelőttöt akaratom ellenére, krónikus kiszáradásom orvoslására kellett fordítanom, s csak koradélutánra kerültem olyan állapotba, hogy lebonthattam a sátrat, felmálházhattam hátizsákomat, s elindulhattam az alaptábor felé. Az I-es tábor fölött járván aztán már megtudtam Lajostól rádión, hogy kettős magyar csúcssiker született, s a fiúk rendben haladnak lefelé.

Ez igen! – szakadt ki belőlem az őszinte elismerés, pedig hogy aggódtam, főként Gál Laciért. Sikerült. Nekik. Nekünk. Büszke vagyok rájuk. Magunkra. A magyar csapatra, hiszen magashegyi teherhordók s oxigénpalack használata nélkül sikerült elérni a föld 4. legmagasabb csúcsát.
Megvan a magyar hegymászás 11. nyolcezrese.


S.D.G.