2016. április 14., csütörtök

A Fehér háború frontvonalán



Szalay-Berzeviczy Attilával, a hegymászás és a Nagy háború történetének szenvedélyes hívével az olaszországi Adamello-csoportba látogattunk, hogy közelebbről is bepillanthassunk a "La guerra bianca" bámulatos, szédületes és borzalmas rejtelmeibe.



"A térség 1915 májusában lett hadműveleti terület, amikor is Olaszország – szemet vetve Trentino és Dél-Tirol területeire, valamit Trieszt városára – az antant oldalán belépett az első világháborúba és hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A Júliai-Alpoktól a svájci Ortler-fennsíkig terjedő, mintegy 500 kilométer hosszú olasz fronton egészen 1918 novemberéig, azaz a háború végéig dörögtek a fegyverek, s a történészek egy része – a magashegyi környezet miatt – „fehér háborúnak” hívja az itt lezajlott eseményeket. Ez volt a modern hadviselés legbizarrabb frontvonala, ahol a harcok nemritkán 2-3 ezer méteres magasságban folytak."


"1918. szeptemberi San Matteo-i ütközetet a „világtörténelem legmagasabban vívott csatájaként” tartja számon a hadtörténet, mivel 3684 méteres magasságban zajlott le. A csata az osztrák-magyar hadsereg győzelmével zárult, mivel sikerült visszafoglalniuk az olaszoktól egy stratégiai fontosságú hegycsúcsot."


"Nem a harcok követelték egyébként a legtöbb áldozatot az olasz fronton a szemben álló felektől, a hadseregeket rendszeresen tizedelték a mostoha időjárási körülmények – nem volt ritka a mínusz harminc fokos hőmérséklettel párosuló vihar, és gyakran zúdultak lavinák is a katonák állásaira. Emellett a betegségek, a rossz ellátás és a nem megfelelő ruházat is felelős több ezer katona haláláért mindkét oldalon. A harctéri jelentésekből például kiderül, hogy 1915 decemberében a harci cselekmények következtében átlag napi 5 katona, míg egészségügyi okokból, illetve fagyás következtében átlag napi 15 vált harcképtelenné."

Készül a bunker a gleccser jegébe

Osztrák-magyar csízma

Osztrák-magyar hószemüveg
Az olaszok hószemüvege kezdetlegesebb: réseket vágtak a fémlencsékbe. Az eszkimók mintegy 800 éves technológiája ez.



"A Nagy Háború lezárását követően a csaták maradványait, az elesett, ám el nem temetett katonák holttesteit, a fegyvereket, a felszerelési tárgyakat, a menedékeket évekre-évtizedekre betemette a hó és a jég, a térség pedig a téli szabadidősportok szerelmeseinek kedvelt helyévé vált, és az ma is. Az utóbbi időben tapasztalható felmelegedés következtében azonban egyre több helyen bukkannak napvilágra ismét az első világháborús emberi és tárgyi maradványok. 2004-ben például három, az osztrák–magyar hadseregben szolgáló katona holttestére bukkantak. ."    

"Maurizio Vicenzi egyik kutatóútján, amikor a gleccserek állapotát, visszahúzódásuk arányait mérte föl, 3640 méter magasságban, a San Matteo gleccserén egyensúlyozva egyszer csak fölkiáltott: valami furcsa, torz, szürreálisan szétfolyó alakzatokat pillantott meg a meredek hegyoldalban. Először a jégárból kibukkant sziklának nézte, de addig élesítgette a messzelátóját, amíg meg nem látott egy kezet. Óvatosan megközelítette a furcsa buckát: rongyok és kusza végtagok, egy hágóvassal felszerel bakancs állt ki talpával az ég felé. Semmibe meredő tekintetek, kopasz, részben roncsolódott fejek, görcsbe rándult karok lógtak ki a jég alól. A gleccser egyszerűen lehúzódott a három osztrák–magyar katonáról, láthatóvá téve egy mindörökké megfejthetetlen tragédiát. Mint Maurizio felidézi: mindhárman igen fiatal emberek lehettek, 17-18 év körül, egyiküknek nem volt meg a feje, a másikuké ketté volt szakadva. Fegyvert nem találtak náluk, téli álcaruhát sem; csak egy gázálarcot, némi telefondrótot meg egy vizes palackot. Talán orvosok, szanitécek lehettek. Egyenruhájukat megtépte a szél, a jégből kiálló kézfejet vér borította, a félbeszakadt arcra leírhatatlan szenvedés merevedett. Egyikük tüdejében a későbbi vizsgálat repeszdarabot fedezett fel. Maurizio később visszament társaival, és kiásta a halottakat."








Szögesdrótból eszkábált tábori kereszt

"S a hó, a téli hó? Talán számüzött tenger, Isten hallgatása."




 A jelenkori fotókat Szalay-Berzeviczy Attila készítette. A többi kép, illetve a szövegek nagy része az alábbi helyekről származik:

2016. április 7., csütörtök

A fenséges Viszóka (2560 m) sível



Akárhányszor korábban a Viszókán (Tátra-csúcs) jártam télen, mindig feltámadt bennem a sízés szépsége iránti vágyakozás, hiszen e hegy központi hófolyosója igazán kecsegtető minden kuloársíző számára.
Az elmúlt vasárnap újólag odasodort a jószerencse, s ezúttal síléc is volt a lábamon. Mi szabhatna gátat hát e terv magvalósításának? - kérdeztem magamtól, midőn alulról felpillantottam a hófolyosó tetejére. Éppenséggel akadt egy-két ilyen tényező.
Délután kettő felé járt már az idő (így érthetően már csak én baktattam felfelé a folyosóban), a levegő nyáriasan meleg volt, a nap pedig telibe sütötte a kuloárt, és jócskán átnedvesítette a vastag hótakarót. A szél pedig viharossá fokozódott, s a hátamra erősített léceknél mint vitorlánál fogva igyekezett eltántorítani tervemtől, miközben a sziklagerincről időnként zavaró mennyiségű és méretű fagyott hódarabok zúdultak alá. A hótaposás sem bizonyult valami könnyűnek, folyton visszacsúsztam a mély és puha hóban.
Egyszer aztán csak felértem, s az erős szél által nehezítve sikerült is felcsatolnom léceimet.
Letekintettem a zöldellő Poprádi-síkság távolába, majd a körülöttem lefutó fekete bordákra, aztán az alant húzódó hófolyosóra. Arra gondoltam, nem is lesz olyan könnyű ebben a mély, átnedvesedett hóban kanyarodni, s valóban, ahogy nekiindultam, komoly erőfeszítés, koncentráció, egyensúlyozás kellett minden egyes forduláshoz. Örömsízésről - sajnos - ezúttal szó sem volt. Persze, a testmagasságommal megegyező léchossz sem volt ideális. Az egyik fordulónál, hirtelen történt valami, majdnem el is vesztettem az egyensúlyomat, s ahogy sikerült lefékeznem, észrevettem, hogy az egyik botom alsó szegmense méterekkel feljebb maradt a hóba ragadva. Felevickéltem érte, majd folytatva utamat, egyre kellemesebb volt a sízés a szélesedő kuloárban. S aztán a Poprádi-tóig vezető úton néhol kifejezetten parádés volt a lesiklás.








Nem volt nálam fényképező, így illusztrációnak 2 évvel ezelőtti túránk képeiből válogattam (fotó: Dr. Silbermann és ML).