2017. július 31., hétfő

Születésnapi Glocknerezés


Július 8-án a Grossglockner szép gerincére, a Stüdlgratra indultunk Anikóval,  Öreg Nándival és Tamással. Az előrejelzés nem teljesen vált be, és már reggel köd, eső és erős szél rontotta a közérzetünket. Az első 2 kötélhossz után a társaság végül is ügy döntött, ilyen körülmények között inkább ne folytassuk az utat, így hát, a normálúton vigasztalódtunk.






Persze, a Glockner megmászása minden alkalommal, mindenféle időjárási viszonyok közepette, bármely úton igazi élmény, kiváltképp, ha nincsenek mások a csúcson, amiként az most is megadatott nekünk.




Másnap reggel aztán Öreg Nándi a maga által felcipelt dobozos sörét felém nyújtva emlékeztetett rá, hogy újabb születésnap köszöntött rám a hegyekben (ezt követően fátyolos tekintettel felidéztem kis csapatunknak Karakorum-beli születésnapjaim emlékét), majd elindultunk lefelé, hogy átruccanjunk még a Lienzi-Dolomitokba valamilyen szép megmozdulásra.
A Lucknerhütte alatti játszótérnél megálltam, hogy - már szokásossá vált rituáléként - végigegyensúlyozzam a két szikla közé kifeszített hevederen, majd azt találtam mondani, hogy addig nem megyünk tovább, míg valamennyiünk végig nem megy rajta (nem sokkal később ezt arra enyhítettem/szigorítottam, hogy addig nincs sörfogyasztás).


Egy 2013-as kép illusztrációként
Öreg Nándi azért csak hordta a söröket, míg a próbálkozások folytak. Aztán egyszer csak furcsa öltözetű emberek érkeztek odalentről furcsa poggyásszal a hátukon. Le merném fogadni, hogy abban egy tuba van! - mondtam, és nem a sör beszélt belőlem. Aztán, ahogy térültünk-fordultunk, azt vettük észre, hogy egy komplett sramli zenekar sorakozott fel a Hütte teraszán. A vígan áradó zenebona minket is magába szippantott, s Öreg Nándi (áldassék a neve!) eztán a söröket a teraszra hordta.
Egy kitűnő ebédet is elköltöttünk a zenehallgatás közben, s a zenekar egyszer csak nyilvánosan gratulált nekem (nyilván valaki elintézte...).



 


A délután folyamán aztán még - 900 métert emelkedve - felkapaszkodtunk a Kerschbaumeralm Hüttéhez, ahol a gondnokasszony emlékezett rám tavalyról (fölfutottam a házhoz egy pár otthagyott cipőért). Valahogy itt is szóbakerült a születésnapom, de nem akarta elhinni, hogy éppen aznap volt, ragaszkodott hozzá, hogy dokumentummal igazoljam az állítást. Amikor ez megtörtént, beszaladt a konyhába, majd egy tálca snapsszal és egy gyertyával tért vissza - igazán kedves volt tőle, bár aztán közölte, hogy ő ugyan fél nyolcnál előbb nem ad vacsorát, mert fáradt. 
Este még szép kis terveket kovácsoltunk másnapra, de hajnalban masszív egy vihar kerekedett, és reggelre sem javult az idő. A délelőtt folyamán azért egy szép klettersteiggel búcsúztunk a hegyektől - persze csak egy rövid időre.




2017. július 6., csütörtök

Rax - Blechmauernverschneidung




Egy hirtelen iránymódosítással - a Tátra helyett az Alpok - Kóczos húsz éves Suzuki Swiftjében találtam magam, s - a nap legmelegebb óráit kihasználva az utazásra - délután 6-kor begördültünk az egykoron elhíresült Mariahilfer Stasse-ra (´S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára).
Farkasék bajor sült kolbászai Kóczos szlovák import (besztercebényai tecsó) sörével kiváló útravalót szolgáltattak. Volt , aki azért még vizet is vételezett a csapból, én azt mondtam magamban, majd a helyszínen, ahonnan a víz érkezik, ott töltöm meg a palackomat (minek folyassam át vagy 80 km-nyi vezetéken).
Kaiserbrunnba érve egy árva lelket sem találtunk (ami némi gyanút keltett bennünk: "mi volt itt, atomtámadás?!), ellenben egy táblaerdőt minden világnyelven (angolul, németül, magyarul, csehül, szlovákul) igen.






Ezután - az év leghosszabban világos napján - végül a pár éve bezárt Weichtalhaus környékén kerestünk éjszakázóhelyet. Meglepve tapasztaltuk, hogy egy teljesen új Naturfreunde-ház épült a helyén. A külsejét nem igazán találtuk megnyerőnek. A félhomályban fura alakokat láttunk mászkálni a környékén, akik semmiképpen sem tűntek tősgyökeres osztráknak. Volt egy olyan kósza abszurd gondolatunk is, hogy csak nem migránstábor nyílt itt?!  Késő este hajtottuk álomra fejünket, de előtte még szemléltük hosszasan a csillagos (és műholdas) égboltot. 
Reggelizés közben két ismerős fizimiskájú alak sétált el mellettünk. Meg is kérdeztem őket: elnézést, Önök véletlenül nem nepáliak? De igen - hangzott a válasz...



Délelőtt aztán a jóleső árnyékban mászhattunk a nyugati fekvésű, impozáns falon.


 ll







Fotó: Kóczos

2017. május 2., kedd

Álmok Álmodója: Ueli Steck

"A vak homálybul nekivágok
A fölkelő, vadsárga Napnak.
Nem kérdezem, mit ád a holnap,
Szememben új tüzek lobognak,
Szivemben új dalok fakadnak!

Nem nézem azt, hová visz útam
Fönt a hegyek közt vad viharban.
Az én utam. Magam kerestem.
S ha végem ez lesz és a vesztem:
Hát legalább magam akartam!"


               (Heltai Jenő: Csavargó)





"A kudarc az számomra, ha meghalok, s nem térek haza."
                                                                     (Ueli Steck)

2017. március 23., csütörtök

Sítúra az Ankogelre (3246 m)



Múlt pénteken Ubalikával még egészen jó hóviszonyok fogadtak minket az Ankogelen.
Az autótól, 1260 m-ről tudtunk szőrmézni, egészen 2600 m-ig a sípályán haladtunk, utána kevéske, de használható havon a csúcsig.



Lefelé nem hagyhattuk ki az észak-nyugati kuloárt. ahol volt bőven hó.




700 m-nyi szintet vesztettünk az örömsízéssel, megérte, még ha utána nem is volt könnyű a visszamászás.



Utána viszont 1500 m-nyi szintkülönbséget sízhettünk le az autóig, túránk össz-szintemelkedése végül 2700 m lett.





Másnap még szerettünk volna fölmenni a Mittagskogel észak-keleti gerincén, de hó döbbenetesen vizes volt.


A fölmenet meredekebbé váló szakaszán Balázs léce nyomán több négyzetméternyi hócsuszamlások indultak, nem volt kérdés, hogy visszafordulunk.
Nem sokkal később, amikor éppen hogy elértük a menedékházat, óriási dübörgéssel indultak meg a lavinák.

2017. március 20., hétfő

Finnországi korcsolyázás


Február közepén Kollár Lajossal Svédországban és Finnországban jártunk, és én alig vártam, hogy ehelyütt is korcsolyázhassam. Erre végülis a Helsinkitől nem messze fekvő Tuusulanjarvi tavon került sor (Finnországban egyébként 187.888 tavat tartanak számon). Itt egy külön erre a célra rendszeresített hókotrófélével 3 egymással összekötött kört alakítottak ki, így egy nagy 16 km-es kör jött létre (nekem 2 ilyen körre jutott időm). A jég sajnos nem volt túl jó minőségű, többnyire rücskös és repedezett volt (a balatonihoz képest azért még mindig simának tűnt).
A Balaton-i átkorcsolyázást hokikorcsolyában végeztem, itt kipróbálhattam a hosszú távra kifejlesztett korcsolyát, mely egészen hosszú pengével rendelkezik, s a modernebb és sportosabb változatánál egy sífutókéhoz hasonló cipőt lehet egy szintén sífutójellegű kötéssel hozzákapcsolni. A penge csak elől van rögzítve, s lifeg a talp alatt.
A hosszú pengével hosszabbakat lehet csúszni egy-egy mozdulattal, a cipő pedig sokkal kevésbé merev, mint egy hokikorcsolyáé, úgyhogy ezt meg kel szokni. Sokan használnak sífutóbotot, növelve a sebességet. Nyilván a technika és a bot hossza sokat számít, én botozással úgy 10 %-nyit tudtam gyorsulni.





video

2017. február 2., csütörtök

A Balaton átkorcsolyázása hosszában

A balatonvilágosi strand reggel - kissé komor hangulatban



Hetek óta  nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ki kellene használni azt a ritka téli "kegyelmi állapotot", amit az idei január hozott számunkra (ennek köszönhetően sítúrázhattunk többízben a Börzsönyben), s végig kellene korcsolyázni a Balatont hosszában. Mindenképpen egy társsal szerettem volna nekivágni, de hát nem olyan könnyű alkalmas delikvenst találni egy ilyen vállalkozásra. Ismerek szép számmal jéghokisokat, mű- és gyorskorcsolyázókat, de e körben nem jellemző az ilyesféle kihívások iránti olthatatlan rajongás. Vannak persze másfajta ismerőseim is: hegymászók, ultrafutók, ironmanek, kalandorok, de hát melyikük tud egyáltalán korcsolyázni? 
Hosszas tépelődésemet végül egy telefonhívás szakította meg, Szepessy Áron volt a vonalban (aki nagyjából az összes felsorolt kategóriába besorolható), s köntörfalazás nélkül a lényegre tért: nincs kedved végigkorcsolyázni a Balatont hosszában?! Mindketten futottunk már 100 km-nél többet is, de egyikünk sem korcsolyázott még nagy távot, így számunkra is "terra incognita" volt a kitűzött vállalás.

Január 30-ra időzítettünk, enyhe keleti, majd délkeleti szelet jeleztek, így a keleti partról indultunk, a balatonvilágosi strandról (utólag láttam, hogy indulhattunk volna 3-4 km-rel északabbról is), landolásra a Csóka-kő-patak Keszthelytől délre húzódó, nádasban rejlő torkolatát szemeltük ki.
Áron komolyabban készült, hozott forró vizet termoszban, egy pár méteres kötelet és tartalék ruhát beszakadás esetére, valamint sífutóbotot a gyorsabb haladás érdekében. Az ő ötlete volt, hogy vigyünk futócipőt is magunkkal, biztos, ami biztos...
Én futóruhát öltöttem, a jelzett -6-7 foknak megfelelőt, de nem számoltam a jég hűtőhatásával, valamint a nagyobb sebesség okozta menetszéllel, továbbá azzal, hogy mivel  a korcsolyázás sokkal könnyedebb mozgás a futásnál, a test által termelt hőmennyiség is kisebb. Nos, ennek következtében - s talán a kialvatlanság miatt is - az első 2 órában eléggé áthűltem. Áron tartalék szélruházata orvosolta problémámat.
Az indulást követő első órában elfogadható minőségű jégen haladtunk, 15 km/órás átlaggal, ami igen bíztató volt, csakhamar romlottak azonban a körülmények.

 
 
Igyekeztünk megtalálni a járhatóbb folyosókat a jéglabirintusban, támadt bennünk némi kétely, hogy teljesíthetjük-e kitűzött célunkat, s egyértelművé vált, hogy ez kemény lesz. A Tihanyi-szorosban aztán igazán kilátástalanná vált a helyzet, összetorlódott jégtáblák borították a felszínt, amíg a szem ellátott.
 

Nem volt mit tenni, partra szálltunk, cipőt húztunk, és korcsolyával a kézben kocogásra váltottunk, némi kétellyel fejünkben, hogy mikor találunk újra jobb jeget, de bíztunk azért benne, hogy a szoros nyugati oldalán más lehet a helyzet. Úgy 1,5 km után értük el a szántódi rév kikötőjét, s nagy örömünkre  láttuk, hogy a jég, ha nem is perfekt, de korcsolyázhatónak tűnik.



Azért a továbbiakban is csak ritkán találkoztunk, sima jéggel, amelyen valóban szárnyalóan könnyed volt a korcsolyázás. Az út nagy részén inkább valamiféle sarkvidéki expedíción érezhettük magunkat. Ezt az érzésünket a korlátozott látási viszonyok is erősítették.


A jégen, a parthoz közel elvétve láttunk csak korcsolyázókat, bámészkodókat. Egy helyen egy lelkiismeretes polgártárs bekiabált hozzánk, hogy azonnal forduljunk vissza, mert előző nap ott beszakadt valaki alatt a jég.
Egy pillanatra megtorpantunk, de, hát mit tehettünk volna, folytattuk utunkat. A polgártárs még percekig derekasan kiabált utánunk. Néhol hatalmas madárrajokat riasztottunk fel, melyek rengeteg ürüléket hagytak hátra, amit nem győztünk kerülgetni.
Egyébként a jég mindenhol kellően erős volt, vízbe szakadástól nem kellet tartani, arra viszont nagyon kellett ügyelni, hogy a számtalan repedés valamelyikébe ne akadjon bele a korcsolyapengénk, illetve hogy kerüljük ki a hófehér felületű jégrészeket, mert ott pár centinyit beszakadtunk, a havas részek pedig hirtelen befékeztek minkét, szintén eséssel fenyegetve. A nagyobb rianásokat át kellett ugranunk. Egyébként irreális jégképződményekkel is találkoztunk: hatalmas göröngyökkel, hullámokkal, mini emelkedőkkel, lejtőkkel...
Az út során azért mindkettőnknek kijutott egy-egy alapos esés, amelynek nyomait még most is érezzük.





Bár sziszüphoszinak éreztük törekvésünket, a térképre s az órára pillantva mégis az derült ki, hogy egészen jól haladunk, s kezdtünk egyre optimistábbak lenni a tekintetben, hogy végigérhetünk.
Az utolsó kilométerekre - talán állhatatosságunk jutalmaként - aztán kitűnő jeget kaptunk, s eufórikus szárnyalvással érkeztünk célba.


video

video



A kereken 80 kilométer megtételéhez - az öltözködésekkel, megállásokkal együtt - 7 óra 20 percre volt szükségünk. Meglepve konstatáltuk, hogy nem is fáradtunk el annyira (mintha pl. ennyit futottunk volna), én a derekamat azért éreztem, és a bokám is megdagadt. A jégfelszín folyamatos figyelésétől a szemünk s az agyunk kissé lefáradt. Jó jégviszonyok esetén megítélésem szerint 5 óra alatt kényelmesen teljesíthető lehet a táv.
Igazán különleges élményben lehetett részünk, amiért valóban hálásak lehetünk.



2017. január 29., vasárnap

Téli Triglav












































Fotó: Dr. Pintér és Mr. Budafoki