2011. április 30., szombat


Április 28-án mind a négyen (Erőss,Gál,Horváth,Mécs) nekiindultunk azzal
a céllal, hogy kiépítsük 1-es táborunkat a Nyugati Völgyteknő,mesésebb
nevén a Hallgatás Völgye végében.
A jelentős magasságban töltött hetek lehetővé tették, hogy kigagyjuk a megszokott 6000 m-es magasságban létrehozandó 1-es tábort.
Az Everest déli oldalról történő mászásának sokak szerint a Khumbu-jégesés leküzdése a legkritiusabb szakasza.

Egy 700 m szintkülönbségű függőgleccserről van szó, mely meredekségénél fogva
viszonylag gyorsan (napi néhány métert) mozog, rendkívül szabdalt, s a
hőingadozásnak is köszönhetően jégtornyai időnként ledőlnek, hasadékai
tágulnak-összehúzódnak. A sebbesség, mellyel mozgunk rajta-benne - mint
minden potenciális veszélyzónában - lényeges, hiszen minél kevesebbet
időzünk benne, annál kisebb az esélye valamilyen kedvezőtlen eseménynek.
Talán elképzelhetetlenül hangzik, de tegnap egy indiai lady - aki talán
mesésen gazdag atyja örökségéért, vagy jövendőbelijének unszolására
kivánja megmászni a világ legmagasabb hegyét - 24 óra alatt abszolválta a
jégesést, nem kis veszélyt okozva magának és serpájának
(összehasonlításul: én tegnap, első alkalommal, megfelelő akklimatizáció
híján 3 és fél óra alatt tettem meg.
Amikor 9 éve itt jártunk, akkor is alaptalannak éreztem a Khumbu-jégesés
rossz hírnevét, s ez az érzésem most csak erősödött.
Bár az útvonal most közelebb vezet az Everest Nyugati-vállához, így jobban
ki van téve az onnan esetlegesen lezúdulú kő- és jégomlásoknak (Ezen
aggodalmának Dave Hahn - akivel ma útközben találkoztam - is hangot adott.
Dave tagja volt a Mallory holttestét föllelő csapatnak, s 2002-ben igaz
emberségről tett tanúbizonyságot, amikor tomboló viharban segített nekem
leereszkedni a hasadékba zuhant mászótársamhoz, Peter Legate-hez).Ezen
omlások azonban szerencsére ritkák. Zsolttal az a benyomásunk, hogy most a
jégesés sokkal kellemesebb, kevesebb benne a hosszú kaptató.

Számomra a jégesés átmászása hallatlan örömet szerzett: a fölkapaszkodás
egy-egy jégtoronyra, a kacskaringózás a jégtömbök között, az átkelés a
gigászi hasadékokon nemcsak fizikumunkat mozgatta meg, de fantáziánkat s
esztétikai érzékünket is. Csodálatos jégvilág, labirintus az, mely
összehasonlíthatatlanul érdekesebb egy hólejtőn való sok órás
menetelésnél.

Ezt követően a Hallgatás Völgyének introvertált csöndje következett, a
megrekedt meleg levegővel, de a távolban már föltűnt "vágyunk titokzatos
tárgya", a Lhoce nyugati-fala, s azon belül egy még titokzatosabb hely: a
Lhoce-kuloár.
Én délután fél öt felé értem el a 2-es tábort, jó ideig bolyongtam, hogy
megfelelő sátorhelyet találjak (persze, szívesen bedőltem volna egy már
fölállított sátorba), amelyiket sem a Nupce, sem az Everest oldaláról
érkező jég- és kőomlások nem érnek el, illetve kellően sík egy sátor
fölállításához (most hogy írok, Lo-la egy jégomlással hallat magáról).
Végül sikerült megfelelő helyre bukkannom Juanito Quirzabal (akinek már jó
ideje megvan a 14 nyolcezrese) tőszomszédságában, s Tiborral neki is
látunk a 2 sátorhely kialakításának, majd az időközben befutó Zsolttal az
egyik sátor fölállításának.
A magasságtól s a tereptől függően ez a művelet 2-3 óráig is eltarthat,
próbára téve a hegymászók tartalékait.
Aztán Gál Laci - akit nagyon vártunk már - is befut,s teljes a csapat. Az alvás
persze nem az igazi. Számomra ezek az akklimatizációs alvások az élet
legnehezebb órái közé sorolhatók - amikor igazán nyűg élni. De aztán egyre
jobb lesz, ha minden jól megy, s a bebázodott hernyóból szárnyrakél a
csodálatos pillangó...


Mécs László
április 29.,
Lhoce-alaptábor
(5300m)

2011. április 29., péntek

Tegnap, április 26-án egy láma érkezett alaptáborunkba, s megtartottuk
pudzsánkat.
Ez a buddhista szertartás - melyet a jelenlévő serpa etnikumú
segítők igényelnek elsősorban - arra szolgál, hogy kifejezze az ember
tiszteletét és alázatát a hegyek szellemeivel, démonaival szemben, s
megbékítse azokat, hogy ne zúditsanak kőomlásokat, hólavinákat, dühöngő
szeleket az égi szférákba merészkedő vakmerő homunkuluszok nyakába.
A pudzsa keretében a láma szent szövegeket kántál, áldozati ajándékokat
helyez el a kőoltáron: rizst, jakvajat, süteményt, sört,újabban esetleg
kólát. A szertartás tetőfokán a segítők az oltárból kiálló oszlop
tetejéhez rögzített hosszú imazászló-fűzéreket feszítenek ki több irányba,
melyek mintegy óvón strázsálnak táborunk felett.
Ezt követően a láma s a résztvevők campát (árpalisztet) vesznek a kezükbe s a levegőbe szórják, a szél szárnyára bízván továbbításukat.
Ezután általános megelégedettség,öröm lesz úrrá a kis gyülekezeten: elfogyasztásra kerül a sütemény, a kóla, a sör, s a Khukri rum - garantált az egésznapos jókedv, s
valamennyien elfeledkezhetünk azokról a nehézségekről, veszélyekről,
melyek várnak ránk. De hát nem éppen erről szól valamennyi kultúra
mindahány ünnepe?!

Április 28-án nekivágunk a Khumbu-jégesésnek, s igyekszünk egészen a II-es
táborig (6400 m) jutni, majd másnap visszatérni az alaptáborba.
Péntekre már viharos időt jeleznek. Ma egyébként emberfia nem tette lábát a
Lhoce-falra, az elmúlt éjszaka kiadós havazása ugyanis lavinaveszélyessé
tette azt. Szombattól 6 napos havazást prognosztizálnak a meteorológusok -
reméljük nem lesz igazuk.

Mécs László
Lhoce-alaptábor (5300 m),Április 27.

2011. április 27., szerda






Április 21-én a Lhotse-alaptáborban töltött éjszaka után Kollár Lajos kivételével valamennyien elindultunk a 6189 m magas Island Peak (Imja Tse) felé.
Furcsa érzés volt távolodni a Lhotsétől, s újra alászállni az emberlakta, kellemesebb régiókba, de a tudat, hogy a nagy magasságban eltöltött napok elősegítik majd akklimatizációnkat, értelemmel ruházták fel e zsigerileg paradox helyzetet.
Emellett az is határozott célt kölcsönzött ereszkedésünknek, hogy hozzásegítsük 7 trekkinges útitársunkat ahhoz, hogy följuthassanak életük (eddig) legmagasabb csúcsára.
Aznap Dingbocséig (4400 m) ereszkedtünk, a csaknem 1000 méterrel alacsonyabb magasságban töltött éjszaka jótékonyan hatott mindannyiunk állapotára.
Másnap metsző szélben kapaszkodtunk föl az utolsó településig, Csukungig (4650 m). A kényelmesen elköltött ebéd után a társaság többsége késznek érezte magát az alaptáborba való fölmenetelre, s a másnapi csúcstámadásra.
Sajnos ketten még korábban felső légúti megbetegedést szereztek a szeles, hűvös időben, s a nagy magasságban nehezen megy a gyógyulás, így ők kétségek közepette folytatták az utat.
Két, két és fél órás gyaloglással értük el az alaptábort (5090 m), ahol erős szélben állítottuk fel sátrainkat az Imja Tso-tó szomszédságában. E gleccsertavat már az 1960-as évek óta tanulmányozzák a tudósok, hatalmas víztömeg (39 milliárd köbméter) halmozódott föl ugyanis medrében, s gátjának átszakadása a becslések szerint minden idők egyik legjelentősebb áradásos katasztófáját idézhetné elő.
Az Island Peak nevet a XX. század közepén Eric Shipton angol hegymászó adományozta akésőbb Imja Tse helyi elnevezéssel is felruházott hegynek, mely valóban szigetként emelkedik ki környezetéből.
Csapatunk éjjel 1 órakor gyülekezett a sátrak előtt - azért van szükség ilyen korai indulásra, mert a kora délelőtti órákban elromlik az idő. A nap felkeltéig meglehetősen hideg van, a sötétség pedig bizonytalanná, esendővé teszi az embert.
Az első 400 m szintemelkedést meredeken kanyargó, köves ösvényen tettük meg - a csapatból 3-an már itt visszafordultak. A következő 300 m-en egy meredek, síkos, kitett sziklafalon kanyargott tovább az útvonal, néhol II-es mászóbetétekkel tarkítva, míg el nem értük a gleccser szélét.Itt hágóvasat csatoltunk, s összekötötte magát az eddigre már 7-re fogyatkozott társáság a mellénk rendelt serpával együtt.
Csodálatos terepen haladtunk tovább, óriási gleccserhasadékok között, s az időközben fölkelt nap aranyfénnyel világította meg az Ama Dablam, a Makalu, s a Lhoce gigantikus déli falának tüneményeit.
Az Island Peaket könnyű, úgynevezett trekkkingcsúcsként tartják számon, az éjszakai indulás, a viszonylag nagy magasság s  az 1100 m-es szintkülönbség azonban nem lebecsülendő kihívást jelent.
Az utóbbi években még egy elemmel nehezült a mászás: 6000 méteren egy 150 m-es 70 fokos üvegjeges szakaszt is le kell küzdeni - korábban e helyett arrébb egy lankásabb hólejtőn lehetett följutni, ez mára azonban már leolvadt, s a törős sziklafalat elkerülendő szokás az ominózus jégfalon fölhágni.
Ennek látványa kissé elrettentőleg hatott a mi kompániánkra is, de noszogatásunk megtette a hatását.
A jégfalon ekkorra már vagy 20 ember akart feljutni, így az általunk vitt 7 mm-es kötél is rögzítésre került.Talán szép piros színe is hívogató volt , s már vagy 6 ember is csimpaszkodott rajta, mikor nyomatékosan felhívtam figyelmüket az esetleges problémákra.
A küzdelmes szakasz után a vállra érve már csak a kitett, hetyke csúcsgerincet kellet leküzdeni, ahol lélegzetelállító panoráma várta a 8-9 órás mászás résztvevőit: Radek Janalikot, Monostori Aurélt, Szárnya Istvánt, Horváth Tibort, Gál Lászlót, Erőss Zsoltot, Mécs Lászlót.
Lefelé a jégfalon még kaotikusabb volt a helyzet: tobzódott a dilettantizmus. A serpák és a mászók össze-vissza igyekeztek lejutni a köteleken, olykor leejtve hátizsákot, kötelet, ereszkedő nyolcast, kiabálva, jégdarabokat lerúgva. Ráadásul kötelünkön újabb emberek érkeztek fölfelé, így mi nem tudtunk azon ereszkedni lefelé. Közben az idő is elromlott, és sűrű havazásban, újra metsző szélben érkeztünk vissza az alaptáborba. Egyórás pihenő után tábort bontottunk, s 2 óra múlva már Csukungban élvezhettükk a teaház s a társaság melegét.

Mécs László
Lhotse-alaptábor, 5300 m, április 26.

2011. április 20., szerda




Az expedíció elérte az Everest alaptáborát

Szerdán dél körül a csapat elérte a Mount Everest nepáli alaptáborát (Base Camp), ami 5300 méteren fekszik. Mindenki jól van, a trekkesek is jól érzik magukat, így holnap, azaz csütörtökön elindulhat a tervezett magashegyi túra a 6189 méter magas Island Peakre. Ez az alaptáborból oda-vissza nagyjából kilenc órát vesz majd igénybe.

2011. április 18., hétfő


A csapat megérkezett Lobucheba (4930 méter). Mindenki jól van, az oxigénhiány miatt egy nehéz éjszaka következik.
Holnap folytatjuk tovább az emelkedést.

2011. április 17., vasárnap


Április 16-án Namcséból továbbmentünk Tengbocséba, 3850 m magasságba. Ez
a szakasz is festő ecsetjére kívánkozott, gyönyörű fenyvesek, pompázó
rododendronfák, függőhidak a sebesen futó Dudh Koszi fölött, jakkaravánok,
hangulatos teaházak, csicsergő madárkák.
Tegnapi akklimatizációs túránk jótékony hatásúnak bizonyult, valamennyien
jó közérzettel, kiváló szintidővel teljesítettük a mai etapot (12 km, 900
m szintemelkedés, 430 m lefelé). Reggel tisztán látszott a Thamserku és az
Ama Dablam káprázatos csúcsa, és a távolban lenyűgözően fölsejlett a Lhoce
óriási déli fala.
Szállasunk a tengbocsei kolostor szomszédságában található - ez a
Khumbu-régió legjelentősebb kolostora, itt él a legtöbb szerzetes a
környéken.
Hajnalban többünk részt vesz a szerzetesek reggeli szertartásán - elvégre
holnap Virágvasárnap.
Mécs László

2011. április 15., péntek

Indulás Namcséból
Sodrás

Az ember itt évezredekig elüldögélne...
Kolostorok, jakok, hegyek - és mi
Egy kis melegedés és pihenő a teaházban

Ma akklimatizációs túrát tettünk Namcse Bazarból Thame faluba, egészen 3850 m-es magasságig, majd visszatértünk Namcséba, s ugyanitt töltjük az éjszakát. Ez előnyös lesz a mai, s még inkább a holnapi alvásunk szempontjából (Tengbocse, 3800 m). A közel 8 órás túra során megintcsak sok szép élmény, látnivaló vetődött utunkba. Estefelé farádtan és elégedetten értünk vissza a "Himalayan lodge"-ba, annak is meleg, barátságos éttermébe. Néhányan fejfájással, étvágytalansággal küszködnek a trekkerek közül - ez szokásos -, reggelre azonban már jobban kell lenniük, hogy folytathassuk emelkedésünket az alaptábor felé. Ma egy időre "kidugta fenséges fejét" a felhők közül a Thamserku-csúcs 6000 és fél ezres magaslata - megdobbantva szívünket, s figyelmünket a felhőkön túlra irányítva. Excelsior!

2011. április 14., csütörtök


A Lukla-i repülőtér (2800 m) a hely szűkössége folytán lejtős, így a leszálló gépeket lassítja, a fölszállókat rövidebb út alatt felgyorsítja. Mindez kockázatosabbá, s az utasok számára izgalmasabbá teszi a landolás s a fölszállás pillanatait. Sajnos a rossz idő miatt kevesebb gép érte el Luklát, így 7 expedíciós hordónk még nem érkezett meg. Kollár Lajos szirdárunkkal, Raddzsal Luklában maradt, hogy bevárja, s fölfelé irányítsa azokat.
Mi tegnap elindultunk fölfelé a serpák földjén, a Khumbu-völgyben. Csodálatos világ ez, melyben nincsen semmiféle gépesített közlekedés, az áruszállítás ember- vagy jakháton zajlik, az itt élők pedig csak lovon, de többnyire gyalog járnak. A buddhista életszemlélet mellett talán ez a másik oka annak, hogy oly kiegyensúlyozott, indulatmentes életet élnek.

Imazászlók, imamalmok és a képen láthatóhoz hasonló mani-kövek (melyeket mindig balról kell kerülni) szegélyezik az utat, melyhez a Himalája meredek hegyoldalai szolgáltatják a lélegzetelállító díszletet.
A serpák szinte kivétel nélkül mosolygós, közvetlen, nyíltszívű s becsületes emberek - közöttük lenni szintén rendkívül fölemelő érzés. Az út - mely egyre közelebb visz minket hegyünkhöz - hol fölfelé, hol lefelé vezetett minket Phakdingig (2600 m), ahol az éjszakát töltöttük. Az alvás mindannyiunknak nagyon jól esett az utóbbi napok hosszú éjszakázásai után.
Ma útközben meglátogattunk egy kolostort, majd megkezdtük emelkedésünket .

Útunk számos ponton keresztezte a folyót, melyen új építésű, remekbe szabott függőhidakon keltünk át.

Ez a lebegés a térben a rohanó folyó felett mindannyiunk számára újra s újra élményszerűen hatott. Korábban fonott indából, kenderkötélből s fa lécekből készültek.

Ide kattintva egy rövid video is megtekinthető.

S a tavasz már ide is beköszöntött (habár magasan vagyunk, de Egyiptommal egy szélességi körön): virágoznak a rododendronok s a cseresznyefák, s madárcsicsergés tölti be a levegőt.
Odafönt Tél tábornok fogad majd bennünket, de addig fürösztjük arcunkat a napfényben - töltekezünk.

A helyiek szívóssága lépten-nyomon meghökkenti és tiszteletre késztet, s elgondolkodtat elkényelmesedett modern életformánk felől: az alig több mint 50 kilós emberkék 50-80 kg-os, olykor akár 100 kg fölötti súlyú terheket szállítanak hegynek fölfelé nehéz terepen.
Utunk a Lhoce lábáig egyfajta zarándoklat is, mely során magunk mögött hagyjuk európai sallangjainkat, s valamennyire hozzegyszerűsödünk-tisztulunk a helyhez és lakóihoz. Így válhatunk méltóvá, hogy a helyiek által szentként tisztelt hegyekre tehessük lábunkat.
Persze fizikailag is alkalmazkodnunk kell a magassághoz - ez a mai nappal meg is kezdődött - különben nincs esélyünk arra, hogy megbírkozzunk a szélsőséges oxigénhiánnyal. Ma elértük Namcse Bazart (3450 m), a serpák fővárosát, holnap akklimatizációs túrát teszünk 3800 m-es magasságig, majd újra itt alszunk. Ezután továbbindulhatunk a magasabb régiók felé.
















2011. április 13., szerda


A luklai repter
Katmanduban sikerult elintezni a beszerzeseket, kivaltani a kulonbozo engedelyeket, megegyezni a helyi turaszervezonkkel. Ma reggel orommel indultunk el, hogy hatrahagyjuk a nyuzsgo, poros fovarost. Az idojaras azionban igen kedvezotlen volt, igy, amikor mar a gepben ultunk, ki kellett szallnunk mert a repter alkalmatlan volt a leszallasra. 1 ora mulva aztan folszalltunk, am kisvartatva arra lettunk figyelmesek, hogy
gepunk ereszkedni kezd, majd kiengedi a futomuveit a rizsfoldek kozott - egy rovid ideig arra gondoltunk, kenyszerleszallas lesz belole, am vegul megjelent alattunk a repter, es sikeresen landoltunk. Kiderult, hogy az egyik hajtomu meghibasodasa miatt fordultunk vissza. A gepet nem sikerult megjavitaniuk, ugyhogy egy masikkal aztan sikerult eljutnunk Luklaba, es leszallni a zsebkendonyi, lejtos leszallopalyan.
Vegre itt vagyunk a festoi Khumbu-volgyben, s elindulhatunk a Lhoce-alaptabor fele.
Ma - ha minden jol megy - Phakdingig megyunk.

2011. április 10., vasárnap


Mecs Laszlo es BOUKHEZER AMINE a repuloteren


Aprilis 8-an egy BOUKHEZER AMINE nevu, igazan kulonleges fiatalember is elbucsuztatta a Magyar Lhoce Expediciot.
Emin, aki beteve tudja a fold osszes orszagat es azoknak fovarosait, egy csodalatosan szines vilagterkepet rajzolt, melyet textiliara masolva hozott ki a repuloterre. Az a kozos tervunk Aminenel, hogy rajzat az expedicio elviszi a Himalajaba, s remenyeink szerint egeszen a 8516 m-es Lhoce csucsara. Bizunk benne, hogy ezzel nemcsak Aminenek szerezunk oromet, hanem rairanyithatjuk a kozfigyelmet arra a nehez allapotra, mellyel Amine (es igy csaladja is) kuzd: az autizmusra.


Hatvanezer ember!


Városnyi ember szenved Magyarországon egy még kevésbé ismert, de súlyos és teljeskörűen nem gyógyíthatató tünetcsoporttól, melynek neve AUTIZMUS.

Még a tökéletes érzékszervekkel rendelkező és értelmes autista sem úgy érzékeli a világot, mint az egészséges ember. Míg a vak ember partnere hangjából pontosan érzékeli kettőjük viszonyát, a siketek társuk arcjátékából, mozdulataiból megértik a körülöttük lévő világot, addig az autista éppen azon a területen küzd súlyos korlátokkal, amely emberivé varázsolja világunkat, ez pedig az emberi érzelmek kifejezésének és megértésének területe.

Első pillantásra talán csekélynek tűnő probléma, ez a fogyatékosság – amely gyakran szellemi visszamaradottsággal párosul- mégis lehetetlenné teszi legtöbbjük számára a társadalomba történő normális beilleszkedést.

Az autisták gondozása emberfeletti erőfeszítéseket kíván meg az érintettek családjától, ráadásul furcsa módon számukra nem mindig a hétköznapi családi környezet a legmegfelelőbb- általában jobb életminőséget érhetnek el a kimondottan a számukra létrehozott speciális otthonokban, hasonló betegségben szenvedő társaik között.

(forras: http://www.mosolyotthon.hu/nyitooldal.html)

A kapcsolatot Amine es az expedicio kozott a Mosoly Otthon Alapitvany teremtette meg, mely autista lakootthonok letrejottet, illetve mukodeset tamogatja.
Az autista fiatalok sajatos, kifejezo, megkapo kepeibol (melyeket hamarosan a Nemzeti Galeriaban is kiallitanak) rendezett jotekonysagi arvereseken tekintelyes bevetel szokott befolyni, melyet az alapitvany a fent emlitett celokra fordit.
Ezen forrasbol egy jelkepes osszeg erejeig expedicionk is tamogatast kapott. Szandekunk szerint ez azt jelkepezi, hogy a fogyatekos emberek nemcsak tamogatasra szorulnak, hanem kepesek ok is tamogatni masokat.

2011. április 9., szombat

Kunos Gabor fenykepe

Expedicionk aprilis 8-an utnak indult Nepalba. A Quatar Airways szarnyai ropitettek minket Bukarest es Doha erintesevel Delhibe. A szokasosnak tekintheto bonyodalamak (a csomagok felvetele, foladasa stb.) utan egy indiai legitarsasaggal utaztunk tovabb Katmanduba.
A fovaros (1600 m) megszokott forgalmaval, nepsurusegevel, zsufoltsagaval fogadott - megis minden, mindenki nyugodt, baratsagos, eletkedvvel teli. Mindig jo ide megerkezni...
Sajnos egy rossz hir is fogadott minket: helyi expedicioszervezonk kozolte, nem sikerult a csucsengedely kivaltasara mas expediciohoz csatlakoztatnia minket, igy 3-400.000 forinttal nagyobbak lesznek a koltsegeink, melyek mar amugyis a vegsokig feszitettek kereteinket.
Holnap belevagunk a logisztikai-szervezesi feleadatok intezesebe.


LHOTSE STATISZTIKA
A Mt. Everest "árnyékában megbújó" csúcson eddig 392(?) ember 412 alkalommal állt, közülük 21 nő (egyikük sem ismételt).
Idén lesz 55 éve, hogy az első megmászók, a svájci Fritz Luchsinger és Ernst Reiss 1956. május 18-án feljutottak a tetejére.
Oxigénpalack használata nélkül 119-en mászták meg 122(?) alkalommal, ezek közül 6 női nevekhez kötődik.
Oxigén nélkül először a német Michael Dacher ért a csúcsra 1977. május 11-én.
Első nőként a francia Chantal Maudit 1996. május 10-én volt sikeres, aki egyben az első nő, aki oxigén nélkül mászta meg a csúcsot.
A csúcs mászása közben 13-an vesztették életüket, közülük 5-en nem a normál úton.
A legtöbbet járt normál úton az áldozatok több mint fele lezuhant, a többiek kimerültség, hegyibetegség és lavinabaleset következtében haltak meg, közülük 3-an a csúcs elérése után a lejövetelkor.

(forras: komarnicki.hu)



2011. április 7., csütörtök

A svájci Ernst Reiss és Fritz Luchsinger voltak az elsők

Reiss: " Azon a vadul égbe szökő csúcson még annyi hely sem volt, hogy leüljünk vagy letehessük a hátizsákot. Csak álltunk a csúcs peremébe fogódzva, az Everest hatalmas dél-nyugati letörésére szegezett tekintettel, mígnem bele nem feledkeztünk saját csúcsunk jégpárkányokkal borított sziklás csúcsgerincébe."


Első ízben 1955-ben kísérelte meg egy nemzetközi expedíció a Lhoce csúcsának megmászását. A vállalkozás vezetője Norman Dyhrenfurth volt, tagjai között két osztrák térképészt (Erwin Schneider, Ernst Senn), két svájci hegymászót (Bruno Spirig, Arthur Spöhel), valamint három amerikai mászót találunk (Fred Beckey, George Bell és Richard McGowan). 200 serpa kísérte őket, de szeptember és október fordulópontján 8100 m-es magasságban megálltak, s a rendkívüli hideg és egyéb problémák miatt visszafordultak. Az expedíció egyik nagy érdeme, hogy elkészítették az első térképet a Mount Everestről és környékéről (1:50 000), valamint néhány rövidfilm készült kisebb csúcsok megmászásáról, s a helyi kultúráról is.

Egy évvel később a svájciak kaptak lehetőséget a kísérletre. Erőfeszítéseiket siker koronázta: május 18-án Ernst Reiss és Fritz Luchsinger kitűzte a kis alpesi ország zászlaját a csúcson (mindketten oxigénpalackkal másztak).

2011. április 6., szerda


Tavaszi tervünk: a világ 4. legmagasabb csúcsa, a Lhoce (8516 m)

Folytatva törekvésünket - hogy minden 8000 m fölötti csúcsra jusson föl a magyar lobogó -, májusban a Lhoce csúcsának elérésére teszünk kísérletet. Szokásainkhoz híven oxigénpalack és magashegyi teherhordók igénybe vétele nélkül mászunk, s ez igazán komollyá fokozza a kihívást. Erre csak kevesen vállalkoznak világviszonylatban is, de az a a filozófiánk, hogy nem a feladat nagyságát kell csökkenteni, hanem nekünk kell felnőni ahhoz.


Az expedíció (Erőss Zsolt, Kollár Lajos, Mécs László, Gál László, Horváth Tibor) ápr. 8-án Bukarest érintésével utazik Dohába, majd onnan
Delhibe, onnan pedig Katmanduba (1600 m). A hivatalos ügyek intézése,
a felszerelés elrendezése, élelmiszer-vásárlások stb. után ápr. 13-án
repülünk kis, 20 személyes gépekkel Luklába (2800 m). Ez már
"Serpaország", a csodálatos Khumbu-völgy - melyben nincsenek
gépesített közlekedési eszközök, s csak az "apostolok lován" lehet
bárhová is eljutni, és az áruszállítás is jakokkal vagy serpa
teherhordókkal történik. 8 napos gyaloglással közelítjük meg a Lhoce
alaptáborát (5300 m), mely azonos az Everestével.
Az alaptáborban már csak feleannyi levegőt találunk, mint Budapesten,
az ehhez való akklimatizáció már a felmeneti túra során megkezdődik.
Fölépítjük az alaptábort, majd 1-2 nap múlva a közelben fekvő Imja Ce
(Island peak, 6200 m) megmászásával folytatjuk az akklimatizációs
bemelegítést.
Ezt követően, visszatérvén az alaptáborba, megkezdjük a Lhoce (8516 m)
mászásának hosszú folyamatát.
Az első nehézség a Khumbu-jégesés leküzdése. Ez egy óriási
jéghasadékokkal sűrűn szabdalt ún. függőgleccsert jelent. Sok száz
alumínium létra beépítésével válik járhatóvá ez a szakasz, a
meredekebb részeken rögzített kötelek segítik a mászókat. A jégfolyam
naponta métereket mozog, így nem ritkák a jégomlások. A jégesésen
sokszor kell átkelni oda-vissza a táborok építése s az akklimatizáció
során.
Ezt követően a Nyugati-völgyteknő, vagyis a Hallgatás-völgye fogad
minket, melynek végében már ott magasodik a Lhoce több mint 2
kilométer magas nyugati fala - ezen a meredélyen kell majd
fölkapaszkodnunk. Átlagos meredeksége 45 fokos, de a csúcsra vezető
hófolyosó dőlésszöge helyenként a 60 fokot is eléri. Itt már csak
egyharmad olyan sűrű a levegő, mint a tengerszinten, s mivel mi
oxigénpalack nélkül mászunk, ez óriási kihívást jelent.
A csúcsrégióban az év nagy részében gigászi (100-150 km/órás) szelek
tombolnak, a monszun közeledtével azonban nyílik egy-két ún. időjárási
ablak, amikor kedvezőbbek a viszonyok, ezeket kell majd kihasználnunk
a csúcs elérésére.
Tervezett táboraink:
Alaptábor (5300 m)
1-es tábor (6500 m) - Hallgatás-völgye
2-es tábor (7400 m) - Lhoce-fal
3-as tábor (7850 m) - Lhoce-fal

A csúcstámadásra május közepe után kerülhet sor.

Mécs László