2017. július 31., hétfő

Születésnapi Glocknerezés


Július 8-án a Grossglockner szép gerincére, a Stüdlgratra indultunk Anikóval,  Öreg Nándival és Tamással. Az előrejelzés nem teljesen vált be, és már reggel köd, eső és erős szél rontotta a közérzetünket. Az első 2 kötélhossz után a társaság végül is ügy döntött, ilyen körülmények között inkább ne folytassuk az utat, így hát, a normálúton vigasztalódtunk.






Persze, a Glockner megmászása minden alkalommal, mindenféle időjárási viszonyok közepette, bármely úton igazi élmény, kiváltképp, ha nincsenek mások a csúcson, amiként az most is megadatott nekünk.




Másnap reggel aztán Öreg Nándi a maga által felcipelt dobozos sörét felém nyújtva emlékeztetett rá, hogy újabb születésnap köszöntött rám a hegyekben (ezt követően fátyolos tekintettel felidéztem kis csapatunknak Karakorum-beli születésnapjaim emlékét), majd elindultunk lefelé, hogy átruccanjunk még a Lienzi-Dolomitokba valamilyen szép megmozdulásra.
A Lucknerhütte alatti játszótérnél megálltam, hogy - már szokásossá vált rituáléként - végigegyensúlyozzam a két szikla közé kifeszített hevederen, majd azt találtam mondani, hogy addig nem megyünk tovább, míg valamennyiünk végig nem megy rajta (nem sokkal később ezt arra enyhítettem/szigorítottam, hogy addig nincs sörfogyasztás).


Egy 2013-as kép illusztrációként
Öreg Nándi azért csak hordta a söröket, míg a próbálkozások folytak. Aztán egyszer csak furcsa öltözetű emberek érkeztek odalentről furcsa poggyásszal a hátukon. Le merném fogadni, hogy abban egy tuba van! - mondtam, és nem a sör beszélt belőlem. Aztán, ahogy térültünk-fordultunk, azt vettük észre, hogy egy komplett sramli zenekar sorakozott fel a Hütte teraszán. A vígan áradó zenebona minket is magába szippantott, s Öreg Nándi (áldassék a neve!) eztán a söröket a teraszra hordta.
Egy kitűnő ebédet is elköltöttünk a zenehallgatás közben, s a zenekar egyszer csak nyilvánosan gratulált nekem (nyilván valaki elintézte...).



 


A délután folyamán aztán még - 900 métert emelkedve - felkapaszkodtunk a Kerschbaumeralm Hüttéhez, ahol a gondnokasszony emlékezett rám tavalyról (fölfutottam a házhoz egy pár otthagyott cipőért). Valahogy itt is szóbakerült a születésnapom, de nem akarta elhinni, hogy éppen aznap volt, ragaszkodott hozzá, hogy dokumentummal igazoljam az állítást. Amikor ez megtörtént, beszaladt a konyhába, majd egy tálca snapsszal és egy gyertyával tért vissza - igazán kedves volt tőle, bár aztán közölte, hogy ő ugyan fél nyolcnál előbb nem ad vacsorát, mert fáradt. 
Este még szép kis terveket kovácsoltunk másnapra, de hajnalban masszív egy vihar kerekedett, és reggelre sem javult az idő. A délelőtt folyamán azért egy szép klettersteiggel búcsúztunk a hegyektől - persze csak egy rövid időre.




2017. július 6., csütörtök

Rax - Blechmauernverschneidung




Egy hirtelen iránymódosítással - a Tátra helyett az Alpok - Kóczos húsz éves Suzuki Swiftjében találtam magam, s - a nap legmelegebb óráit kihasználva az utazásra - délután 6-kor begördültünk az egykoron elhíresült Mariahilfer Stasse-ra (´S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára).
Farkasék bajor sült kolbászai Kóczos szlovák import (besztercebényai tecsó) sörével kiváló útravalót szolgáltattak. Volt , aki azért még vizet is vételezett a csapból, én azt mondtam magamban, majd a helyszínen, ahonnan a víz érkezik, ott töltöm meg a palackomat (minek folyassam át vagy 80 km-nyi vezetéken).
Kaiserbrunnba érve egy árva lelket sem találtunk (ami némi gyanút keltett bennünk: "mi volt itt, atomtámadás?!), ellenben egy táblaerdőt minden világnyelven (angolul, németül, magyarul, csehül, szlovákul) igen.






Ezután - az év leghosszabban világos napján - végül a pár éve bezárt Weichtalhaus környékén kerestünk éjszakázóhelyet. Meglepve tapasztaltuk, hogy egy teljesen új Naturfreunde-ház épült a helyén. A külsejét nem igazán találtuk megnyerőnek. A félhomályban fura alakokat láttunk mászkálni a környékén, akik semmiképpen sem tűntek tősgyökeres osztráknak. Volt egy olyan kósza abszurd gondolatunk is, hogy csak nem migránstábor nyílt itt?!  Késő este hajtottuk álomra fejünket, de előtte még szemléltük hosszasan a csillagos (és műholdas) égboltot. 
Reggelizés közben két ismerős fizimiskájú alak sétált el mellettünk. Meg is kérdeztem őket: elnézést, Önök véletlenül nem nepáliak? De igen - hangzott a válasz...



Délelőtt aztán a jóleső árnyékban mászhattunk a nyugati fekvésű, impozáns falon.


 ll







Fotó: Kóczos