Az alpinizmus történetének hajnalán – mikor e kifejezés még meg sem született - teljesen magától értetődő volt, hogy a hegycsúcsokra kívánkozó ambíciózus személyek igénybe vették a hegyi terepen való mozgásban jártas, kiváló kondíciójú, helyismerettel rendelkező, környékbeli hegyivezetők szolgálatait. Nem volt ez másképp még akkor sem, amikor első ízben hágtak föl egy-egy jelentős magaslatra. A Mont Blanc 1786-os első megmászásakor, vagy a sokáig megmászhatatlannak tartott emblematikus csúcs, a Matterhorn 1865-ös „elestekor” is oroszlánrész jutott a guide-oknak. Talán egy kissé méltatlannak is érezhetjük, hogy nevüket nem ragyogja be úgy a dicsfény, mint a mászást kezdeményező s finanszírozó urakét, tudósokét, lordokét.
A vezető nélküli mászás ideája éppen egy honfitársunk elméjében-szívében fogant meg az 1870-es években: Zsigmondy Emil sorra mászta a nehezebbnél nehezebb csúcsokat, míg egy baleset derékba nem törte a merész fiatal pályafutását s életét.
Azóta az alpinizmus hosszú s szerteágazó pályát futott be, egy dolog azonban nem változott:
napjainkban is szép számmal akadnak olyanok, akik szívükben dédelgetve álmukat egyszercsak gondolnak egy merészet, s föl akarnak mászni egy-egy hegy csúcsára. Híján vannak azonban a megfelelő képzettségnek, helyismeretnek, önállóságnak, felszerelésnek.
Az ő álmuk megvalósításához szeretnék segítő kezet nyújtani, megosztani velük azt a csodálatos élményt, mit a hegyek szépséges világa kínál.
1999-óta foglalkozom oktatással, s büszkén gondolhatok rá, hogy számos kiváló alpinistát indítottam el útján, de ugyanolyan örömmel tölt el, mikor olyan volt tanítványaimmal találkozom a sziklamászóhelyeken, akik egyszerűen csak saját örömükre végzik e tevékenységet. Jó néhány éve vizsgáztatással is foglalkozom a Magyar Hegymászó Oktatók Kamarájának vizsgabiztosaként. A Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudomyányi Karának Továbbképző Intézetében hegymászó szakoktatói és szakedzői minősítést szereztem. 2002-ben a Chamonix-ban található ENSA (Nemzeti Sí- és Hegymászó Iskola) „Mountain leader” kurzusán ismerkedtem meg a hegyivezetés francia koncepciójával. Azóta sok-sok embert kalauzoltam fel különféle csúcsokra, sziklafalakra (a Mont Blancra például 91 %-os sikerességi rátával). Túlzás nélkül mondhatom, a mai napig fölemelő érzés számomra, hogy hozzájárulhatok más emberek hegyek nyújtotta, semmihez sem fogható élményeihez.
A hétvégén az ausztriai Grossvenedigerre (3666 m) és nyugati szomszédunk legmagasabb hegyére, a Grossglocknerre (3798 m) vezettem túrát.
A Venediger lankás, technikai nehézséget nem képvisel, a gleccser azonban rossz időjárási viszonyok esetén - a tájékozódás nehézsége folytán - veszélyessé válhat. Július 2-án egy hidegfront betörése (szélvihar, -12 fok, havazás) tette kalandossá mászásunkat:
A csúcson Jaksity György, Mécs László, Szalay-Berzeviczy Attila és Jaksity Kata
A Grossglockneren szerencsére mintha ki akart volna engesztelni minket az időjárás, sütött a nap, s enyhe volt a hőmérséklet. Így könnyebben vehettük a technikai nehézségeket havon és sziklán egyaránt. A meredek lejtők, falak s a keskeny gerinc nyújtotta kitettség lélegzetelállító, a csúcsöröm eufórikus, a menenékházban a sör csapolt...
A túra képeit Szalay-Berzeviczy Attila készítetteAz általam vezetett túrákról honlapomon, a mecslaszlo.hu-n lehet tájékozodni, vagy közvetlenül tőlem a mecsmaszo@gmail.com címen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése