Monte Cervino (4478 m) - Cresta del Leone

Zoli végül kötélnek állt. Amikor - egy Zermatt-i síelés kapcsán - fölmerült benne a gondolat, hogy meg szeretné mászni a Matterhornt, óhatatlanul a svájci Hörnligratban gondolkodott. "Az olasz Cresta del Leone útvonalán nem lesz zavaróan sok ember, az általuk kiváltott kőhullás, a Carell-menedékházban csak 20 euró egy éj, míg a Hörnli-ben 150 CHF, ráadásul a svájci oldalon parkoló- és útiköltség is terheli a menedékházig való eljutást" - érveltem az olasz megközelítés mellett (és akkor még nem is említettem a svájciak rettenetes kávéját és pénzéhes szemléletét).

Persze, az Oroszlán-gerincet nehezebbnek tartják, de Zoli a Stüdlgraton kitűnően vette az akadályokat, így nem aggódtam az esetleges technikai nehézségek miatt.

Eredetileg augusztus 19-re terveztük a mászást, de pont aznapra jelezték egy hidegfront érkezését, ezért kissé átütemeztük a túrát. Szerda este kirepültünk Milánóba, majd 2 órás autózás után meg is érkeztünk Breuil Cerviniába, az "olasz Zermattba". Másnap hosszú út várt ránk: 1800 m szintemelkedés a Carell menedékházba (eredetileg aludtunk volna a 2800 m-en fekvő Abruzzi-menedékházban is, de a várható időjárás-változás miatt ki kellett hagynunk).

A Rifugio Oriondé Duca degli Abruzzi (2800 m)

Egy sör és szendvics elfogyasztása után - elhagyva a túrista utat - "ráfordultunk" a Carell-házig hátralévő 1000 méternyi emelkedésre.

A = Abruzzi-ház, C = Oroszlán-csorba, B  = Carell-ház

Itt az ideje bekötözködni...

A 2003-ban leomlott kémény helyén ez a fal maradt hátra, enyhe áthajlásával, sima felszínével ez számít az útvonal legnehezebb részének. Ahogy több helyütt, itt is vastag rögzített kötél segíti a feljutást.

A 3835 méteren egyensúlyozó menedékház az útvonal első - 1865-ös - megmászását vezető JEAN ANTOINE CARREL nevét viseli (csak 3 nappal maradtak le a hegy  első megmászásáról, mely a svájci oldalról történt).

A Carell-ház 1893-ban épült elődje, a Capanna Luigi Amedeo di Savoia, melyet helikopterrel hoztak le a hegyről.

A menedékházban 2 ukrán, 2 osztrák hegymászó, valamint egy helyi hegyivezető a kliensével készült a másnapi csúcstámadásra. Fölfelé jövet találkoztunk amerikai és orosz mászókkal, akik a hóra-jégre panaszkodva fordultak vissza a csúcs elérése nélkül. Volt viszont 4 lengyel is a házban, akiknek sikerült feljutniuk. A friss hó lehetővé tette korlátlan mennyiségű ivóvíz előállítását olvasztással, így ezzel nem volt gond. A friss előrejelzés szerint másnap délután érkezett a rossz idő, addig kellett tehát visszaérnünk valamelyik menedékházba, lehetőleg az alsóba.

Reggel 6-kor, hajnalhasadtával indultunk - nem akartam sötétben bóklászni az ismeretlen terepen. Még így is közel egy órát vesztettünk az egyik helyen, ahol le-föl mászkáltam kéményekben, falakon.

Azután már nem adódtak tájékozódási nehézségek (ebben segítettek részben a hóban lévő nyomok, bár ezek néhol rosszfelé vezettek, a kötelek, láncok, standok, nittek, ereszkedőkarikák...), de a konkrét vonalvezetéshez azért jócskán kellett "agyalni", ami persze hozzátartozik egy hegy megmászásához, és örömteli feladat.

A Pic Tyndallról egy keskeny, változatos, több ereszkedést/lemászást tartogató gerinc vezet a csúcstömbhöz, amelynek felső harmada nem viccel a meredekség tekintetében.

Bár a szél felerősödött, időnként már kellemetlenséget okozva, az idő tiszta maradt, s a horizontra tekintve úgy tűnt, nem is kell gyors változástól tartanunk.

6 órás mászást követően fáradozásunk elnyerte jutalmát. Az  csúcskereszt kicsit az olasz csúcs (4476 m) alatt található. Háttérben a 2 méterrel magasabb svájci csúcs (mely mögött Szent Bernát szobra vigyázza az arrajárók lépteit ).

A panoráma szédítő - ahogy az el is várható a Matterhorntól.

A lefelé vezető úton - mely időben is ugyanolyan hosszú lett, mint felfelé - sokszor eresztettem le Zolit, s bizonyos helyeken magam is célszerűbbnek találtam az ereszkedést.

Aztán szépen belopódzott a beígért rossz idő: először a szél erősödött viharossá, majd felhőbe is burkolódzott a hegy, s később havazgatni kezdett.

Végül délután háromnegyed 6-ra értünk a vissza Carell-házba, 3800 m-re, és nem voltunk a legfrissebb állapotban. Eredetileg tovább szerettünk volna ereszkedni, s persze az is kérdéses volt, másnap milyen időjárás és viszonyok fogadnak majd, de az idő is annyira elromlott, hogy inkább az ottéjszakázás mellett döntöttünk. Falatoztunk egy keveset, ittunk, majd átfagyva bújtunk be az ágyba, s az ablakon át gyönyörködtünk a hóviharban. Már csak 4-en voltunk a házban az ukrán fiúkkal.

1-2 óra szendergés után óriási csörömpölésre, szaladgálásra ébredtünk: kiderült, hogy 2 fehérorosz mászó elakadt a viharban a ház alatti meredek részen, és nem képesek felmászni az áthajláson. Értesítették a hegyi mentőket, de a segítség reggel előtt aligha érkezett volna meg, így a 2 ukrán fiú önzetlenül segítségükre sietett, és hajnali fél 3-kor már mindannyian ott ünnepelték megmenekülésüket a házban. Reggel 7-kor aztán helikopterzúgásra, majd erős dörömbölésre ébredtünk: megérkeztek a hegyimentők. Kissé olyannak tűnt, mint egy kommandós akció, majdhogynem falhoz állítottak a jelenlévőket: ki kért itt mentést?!, kit kell levinni?!, adják át az igazolványokat! stb. Nagy nehezen, némi nyelvi nehézségek árán tisztázódott a helyzet, de a hegyimentők nem akartak üres kézzel (helikopterrel) távozni, mindenképpen szerettek volna valaki(ke)t lementeni. Jeges a szikla, nagyon nehéz lesz lemenni! - ijesztgették a fehéroroszokat, de azok inkább a maradás mellett döntöttek (reméljük jól).

Nem sokkal ezután el is indultunk lefelé Zolival. Szerencsére a front átvonult, az időjárás nem volt rossz, viszont a sziklákat vékony jégpáncél borította, úgyhogy észnél kellett lenni. Olyan helyeken is inkább ereszkedtünk, ahol egyébként le lehetett volna mászni biztonságosan. 

Az Oroszlán-csorbában aztán már a nap is ránk sütött, és egyre könnyebb és biztonságosabb terepen értük el az Abruzzi-menedékházat, ahol fenséges ebéddel ünnepeltül szép mászásunkat.

                                                                                     Fotó: Nádasdy Zoltán, valamint mások a világhálóról