A Balaton átkorcsolyázása hosszában

A balatonvilágosi strand reggel - kissé komor hangulatban

Hetek óta  nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ki kellene használni azt a ritka téli "kegyelmi állapotot", amit az idei január hozott számunkra (ennek köszönhetően sítúrázhattunk többízben a Börzsönyben), s végig kellene korcsolyázni a Balatont hosszában. Mindenképpen egy társsal szerettem volna nekivágni, de hát nem olyan könnyű alkalmas delikvenst találni egy ilyen vállalkozásra. Ismerek szép számmal jéghokisokat, mű- és gyorskorcsolyázókat, de e körben nem jellemző az ilyesféle kihívások iránti olthatatlan rajongás. Vannak persze másfajta ismerőseim is: hegymászók, ultrafutók, ironmanek, kalandorok, de hát melyikük tud egyáltalán korcsolyázni? 

Hosszas tépelődésemet végül egy telefonhívás szakította meg, Szepessy Áron volt a vonalban (aki nagyjából az összes felsorolt kategóriába besorolható), s köntörfalazás nélkül a lényegre tért: nincs kedved végigkorcsolyázni a Balatont hosszában?! Mindketten futottunk már 100 km-nél többet is, de egyikünk sem korcsolyázott még nagy távot, így számunkra is "terra incognita" volt a kitűzött vállalás.

Január 30-ra időzítettünk, enyhe keleti, majd délkeleti szelet jeleztek, így a keleti partról indultunk, a balatonvilágosi strandról (utólag láttam, hogy indulhattunk volna 3-4 km-rel északabbról is), landolásra a Csóka-kő-patak Keszthelytől délre húzódó, nádasban rejlő torkolatát szemeltük ki.

Áron komolyabban készült, hozott forró vizet termoszban, egy pár méteres kötelet és tartalék ruhát beszakadás esetére, valamint sífutóbotot a gyorsabb haladás érdekében. Az ő ötlete volt, hogy vigyünk futócipőt is magunkkal, biztos, ami biztos...

Én futóruhát öltöttem, a jelzett -6-7 foknak megfelelőt, de nem számoltam a jég hűtőhatásával, valamint a nagyobb sebesség okozta menetszéllel, továbbá azzal, hogy mivel  a korcsolyázás sokkal könnyedebb mozgás a futásnál, a test által termelt hőmennyiség is kisebb. Nos, ennek következtében - s talán a kialvatlanság miatt is - az első 2 órában eléggé áthűltem. Áron tartalék szélruházata orvosolta problémámat.

Az indulást követő első órában elfogadható minőségű jégen haladtunk, 15 km/órás átlaggal, ami igen bíztató volt, csakhamar romlottak azonban a körülmények.

 

 

Igyekeztünk megtalálni a járhatóbb folyosókat a jéglabirintusban, támadt bennünk némi kétely, hogy teljesíthetjük-e kitűzött célunkat, s egyértelművé vált, hogy ez kemény lesz. A Tihanyi-szorosban aztán igazán kilátástalanná vált a helyzet, összetorlódott jégtáblák borították a felszínt, amíg a szem ellátott.

 

Nem volt mit tenni, partra szálltunk, cipőt húztunk, és korcsolyával a kézben kocogásra váltottunk, némi kétellyel fejünkben, hogy mikor találunk újra jobb jeget, de bíztunk azért benne, hogy a szoros nyugati oldalán más lehet a helyzet. Úgy 1,5 km után értük el a szántódi rév kikötőjét, s nagy örömünkre  láttuk, hogy a jég, ha nem is perfekt, de korcsolyázhatónak tűnik.

Azért a továbbiakban is csak ritkán találkoztunk, sima jéggel, amelyen valóban szárnyalóan könnyed volt a korcsolyázás. Az út nagy részén inkább valamiféle sarkvidéki expedíción érezhettük magunkat. Ezt az érzésünket a korlátozott látási viszonyok is erősítették.

A jégen, a parthoz közel elvétve láttunk csak korcsolyázókat, bámészkodókat. Egy helyen egy lelkiismeretes polgártárs bekiabált hozzánk, hogy azonnal forduljunk vissza, mert előző nap ott beszakadt valaki alatt a jég.
Egy pillanatra megtorpantunk, de, hát mit tehettünk volna, folytattuk utunkat. A polgártárs még percekig derekasan kiabált utánunk. Néhol hatalmas madárrajokat riasztottunk fel, melyek rengeteg ürüléket hagytak hátra, amit nem győztünk kerülgetni.
Egyébként a jég mindenhol kellően erős volt, vízbe szakadástól nem kellet tartani, arra viszont nagyon kellett ügyelni, hogy a számtalan repedés valamelyikébe ne akadjon bele a korcsolyapengénk, illetve hogy kerüljük ki a hófehér felületű jégrészeket, mert ott pár centinyit beszakadtunk, a havas részek pedig hirtelen befékeztek minkét, szintén eséssel fenyegetve. A nagyobb rianásokat át kellett ugranunk. Egyébként irreális jégképződményekkel is találkoztunk: hatalmas göröngyökkel, hullámokkal, mini emelkedőkkel, lejtőkkel...
Az út során azért mindkettőnknek kijutott egy-egy alapos esés, amelynek nyomait még most is érezzük.

Bár sziszüphoszinak éreztük törekvésünket, a térképre s az órára pillantva mégis az derült ki, hogy egészen jól haladunk, s kezdtünk egyre optimistábbak lenni a tekintetben, hogy végigérhetünk.

Az utolsó kilométerekre - talán állhatatosságunk jutalmaként - aztán kitűnő jeget kaptunk, s eufórikus szárnyalvással érkeztünk célba.

A kereken 80 kilométer megtételéhez - az öltözködésekkel, megállásokkal együtt - 7 óra 20 percre volt szükségünk. Meglepve konstatáltuk, hogy nem is fáradtunk el annyira (mintha pl. ennyit futottunk volna), én a derekamat azért éreztem, és a bokám is megdagadt. A jégfelszín folyamatos figyelésétől a szemünk s az agyunk kissé lefáradt. Jó jégviszonyok esetén megítélésem szerint 5 óra alatt kényelmesen teljesíthető lehet a táv.
Igazán különleges élményben lehetett részünk, amiért valóban hálásak lehetünk.