Monte Rosa - gyerünk a hóba!
Szeptember 1-én az ősz - tudván, mi a dolga - erős lehűléssel és jelentős mennyiségű csapadékkal érkezett. Mi pedig akkor indultunk útnak, hogy - jó előre eltervezett túránkon - a Rózsa-hegycsoport barátságos 4000-eseiből szemezgessünk kedvünkre. De, hát: "Ember tervez, Isten végez." Már a rifugio megközelítése is valódi téli kalandnak bizonyult, térdig - néhol combig - érő szűz hó taposásával, fagyos időjárással. A menedékházban családias hangulat fogadott, a személyzet és a vendégek száma közötti különbség nem tűnt szignifikánsnak - ebből mindig helytálló következtetést lehet levonni az aktuális viszonyokról s az elkövetkezendő 1-2 nap időjárásáról.
Amikor a ház feletti hasadékos, erősen behavazott gleccsert fürkésztem, láttam, hogy nem vezet rajta nyom, s tudtam, hogy sok hasadékot elfedett az új hó. Eszembe ötlött az is, hogy Balázs barátom egy zord január 1-jei napon éppen ehelyütt szenvedett gerincsérülést egy hasadékba zuhanás eredményeképpen. Nem árt, tehát, az óvatosság. Másnap reggel senkinek nem akaródzik elsőnek elindulni a jégáron, úgyhogy miénk az útvonalválasztás és a hótaposás feladata. Nyári körülmények között nem mindig szoktunk kötelet használni ezen a szakaszon, de ezúttal bölcsebbnek tűnt a kötélbe kötözködés.
Péter hamarosan ki is próbálta, működik-e a rendszer a hasadékba esés vonatkozásában.
Nem sokkal utánunk jó páran elindultak: 6-7 ember a Gnifetti- és vagy 20 mászó a Mantova-menedékházból. Az időjárás nem volt optimális: a szél időnként viharossá fokozódott, enyhén havazott, a látótávolság pedig olykor csak pár méterre csökkent. Rajtunk kívül mindenki visszafordult, s én is folyamatosan mérlegeltem ennek gondolatát, hiszen valós veszélynek tűnt, hogy a szél befújja nyomainkat, s bajossá válhat visszatalálni a házba. Aztán már annyira közel jutottunk a csúcshoz, hogy a dühöngő hófúvás, a minimális látótávolság, s a csapat fáradása sem akadályozhatta meg, hogy elérjük azt a 4215 m magas pontot, melyet egykoron Piramide Vincent névre kereszteletek el.
Móricz Péter, Jaksity György, Mécs László és a fotós, Szalay-Berzeviczy Attila a Piramide Vincent (4215 m) csúcsán
Péter újfent tanúbizonyságot tett kíváncsi természetéről - vajon működik-e a kötélbiztosítás - azzal, hogy a csúcsöröm közepette egyszer csak gyors távozásba fogott a leszakadó hópárkánnyal.
Talán még valami szolidabb szitokféle is kiszűrődött a fogaim között miközben hanyatt vetetem magam az ellenkező irányban, s megvetettem a lábam a hóban. Némi derültségre adott okot, hogy ezt Attila észre sem vette, s vagy egy perccel később - miközben hozzá is eljutott a hír, hogy a csúcson állunk - megpróbálta megismételni a mutatványt, de erre ő már nem kapott lehetőséget.
Másnap valamivel jobb időben felkapaszkodtunk a Balmenhorn (4167 m) kicsiny csúcsára, ahol a hatalmas Krisztus vigyázta lépteinket.
A közeli Corno Nero (4322 m) csúcsát is megközelítettük, de a mostoha időjárás közepette (s volt némi deszkalavina-veszély is) aztán nem erőltettük tovább.
Rosa zord, ám így is szépséges, mindazonáltal izgalmasabb arcát mutatta nekünk, a férfiúi erények csillogtatására nagyobb teret adva valamennyiünknek.
A fényképeket Szalay-Berzeviczy Attila készítette.
