A Weisshorn (4506 m) - Tyndall nyomdokában

A Matterhorn Oroszlán-gerincének tavalyi megmászása után Zoli egy kicsit még magasabbra akarta tolni a kihívás mértékét, így esett választása a Zermatt túloldalán trónoló hegykolosszusra.

A nehézség részben állóképességi: az autótól a menedékházig 1500 méternyi, majd a menedékháztól a csúcsig 1600 méternyi szintemelkedést kell leküzdeni. A tájékozódás, az optimális (egyben a legbiztonságosabb) útvonal megtalálása is komoly feladat, és az objektív veszélyek mellett némi technikai nehézségekkel is számolni kell. Részben ez, részben a Matterhornhoz viszonyítva kevésbé látványos forma és kisebb ismertség magyarázza, hogy miért választják mászócélul oly kevesen ezt a vad hegyet. És ezen - persze - mi egy csöppet sem sajnálkoztunk...

Randa faluból indulva 1500 métert emelkedve - bukolikus tájon át - 3 és fél óra alatt értük el kényelmesen az aprócska, ámde takaros menedékházat.

Ezt a látványos, tavaszi képet a világhálóról kölcsönöztem

A ház csupán 30 ember számára kínál fekvőhelyet, és ez elegendő is a kereslethez mérten.

Még így is a házban alvók mintegy fele csak túrázó volt, nem a csúcsra igyekezett.

A reggeli itt is fájdalmasan koránra, 2.30-ra volt meghirdetve, amit azért sikerült 3 utánra csúsztatnunk, amivel itt nem váltottuk ki a személyzet utálatát (mint pl. a Mont Blanc menedékházaiban...).

Nem sokkal 4 óra előtt indultunk a szokatlanul (vagy most már talán megszokott) enyhe időben. Ekkorra már mind a 10-12 ember elindult, már csak egy-két fejlámpa fénye pásztázta a hegyoldalt a távolban. Éppen a jégárat szeltük át, amikor óriási robajjal kőomlás indult el odafentről, láttuk, hogy a vaksötétben szaporán igyekeznek a fejlámpák fényei lokalizálni az omlás helyét. A hanghatás olyan nagy volt, hogy egy röpke pillanatig magam is elgondolkodtam, hogy mi is veszélyben vagyunk-e.

Az optimális útvonal nem véletlenül vezet mindenütt gerinceken és bordákon, ez a hegy nagyom omlós kőzetű, az elmúlt években, évtizedekben tapasztalható meleg nyarak pedig csak rontanak a helyzeten. Az előző napon világosban felderítettem az út alsó szakaszát, hogy a vaksötétben könnyebb legyen majd a tájékozódás. A bejárt szakasz után azonban elértünk egy 150 méter magas falacskát, melynek átmászására a kalauzok különböző variációkat javasolnak: van kompakt kőzeten vezető technikásabb, s törősebb helyen menő könnyebb, no de az, amibe sikerült belemásznom, igencsak meglepett. 70-80 fok dőlésben nagy ingatag kőtömbök iszapba ágyazva! Egy darabig tekintgettem fölfelé - míg Zoli odalent várakozott türelmesen -, végülis nem lehetetlen a dolog, állapítottam meg, de biztosítani nem lehetne, s nem kockáztathatom utastársam életét. Visszamásztam, hát, s a kompakt, technikásabb részen találtam egy jól mászható variánst.

Eközben kivilágosodott, s könnyebbé vált a terep is.

Szépen látszott a Matterhorn északi fala is

A csúcs még jó ezer méterrel fölöttünk magasodott, s bár itt a terep csak I-II-es nehézségű volt, a tájékozódás folyamatos figyelmet kívánt.

Jó tempóban sikerült emelkednünk, s 3900 méteres magasságban elértük a hegygerincet.

Ez az a pont, ahonnan az első megmászást végrehajtó 3 fős kis csapat (J.J. Bennen és Ulrich Wenger hegyivezetők, valamint a vállalkozás motorja, John Tyndall) rohama megtört. Valamennyien csodálattal vegyes félelemmel meredtek a hegy csúcsára, s Bennen lemondó hanghordozással igyekezte kliensét jobb belátásra bírni: "Uram, a csúcs még mindig igen távol és igen magasan fölöttünk van."

Az angol tudóst - aki elsőként magyarázta meg tudományosan, hogy miért is kék az ég - azonban más fából faragták.

Átható tekintettel fürkészte a csúcsig futó keskeny, majd meredek gerincet. Bár érezte tagjaiban az eddig megtett út fáradalmait, megacélozta akaratát. Az angol harci szellemre gondolt, amely annyi kilátástalan csatában lángolt fel, s futótűzként terjedve megfutamította az ellenséget. Bölcs ember lévén tudta, hogy a svájci harci szellemet, hogy élesztheti fel. (Nem, nem az erszényét vette elő.)

Igyék egy kis champagne-t - szólt határozottan Bennen-hez, aki vonakodott az utasításnak eleget tenni, de Tyndall hajthatatlan volt, így a vezető meghúzta a palackot. A jó francia pezsgő szétáradt ereiben, s a csúcs sorsa megpecsételődött...

1861. augusztus 19-ét írtak ekkor.

Történetesen augusztus 19-ét írtunk mi is, amikor ezen a ponton elmerengtünk a múlt dicsőségén.

Ideje bekötözködnünk - szóltam Zolihoz. Az igen keskeny, 200 m szintemelkedésű gerinc néhol hevenyészetten egymáson heverő kőtömbökből áll. Az ember nem hisz a szemének, hogy miért nem omlik össze az egész...

A nehézség több helyütt III-as, egy helyen A0, de többnyire II-es.

Gyönyörű, kitett mászás első rangú kőzeten.

A tiszteletet parancsoló Lochmatter-torony, mely a híres Zermatt-i hegyivezető nevét viseli, mióta ügyfelével itt érte el a végzet.

Szépen haladtunk a gerincen a kellemes időben, amikor alattunk, az északkeleti-falnál megjelent egy pásztázó helikopter. Több kör megtétele után a hegyoldal alsó részénél egyszer csak egy embert leeresztett a falba, majd távolabbra repült. Nem tudtuk mirevélni a dolgot, nekem az is eszembe jutott, hogy esetleg egy szólómászási akció szemtanúi vagyunk. Ám az illető percekig egy helyben állt, matatott valamit a havas sziklán, aztán felvette őt a helikopter, és odébbálltak. Különösnek véltük a látottakat.
Képzelgéseink virágos mezejét azonban hamar kősivataggá változtatta a valóság dermesztő lehelete...
Két fiatalember jött velünk szembe, arckifejezésük baljóslatú volt. Kérdeztem, hogy jártak-e a csúcson, mire fejüket ingatva közölték, hogy visszafordultak, mert 2 ember lezuhant a mélybe.
Villámcsapásként ért minket a hír, hát őket kereste, és találta meg a helikopter ott, a falban, azon a meredek, vad helyen...
Föltekintettem, a jeges hólejtőre - a fiúk azt mondták, onnan csúszott ki a kötélparti -, s arra gondoltam, vajon tényleg olyan rosszak-e a viszonyok odafönn. Persze, az én szívem is összeszorult...

Komor elszántsággal folytattuk utunkat, amikor egy sziklatoronyra felmászva hirtelen egy hegyivezetőbe botlottam. Köszönés nélkül rámförmedt, hogy azonnal forduljunk vissza. Felszólítását nyomatékosítandó azt is hozzátette, hogy nem tréfál. Mikor megkérdeztem, hogy miért, elvesztette az önkontrollját, és ordítozni kezdett, hogy 2 ember itt lezuhant, a hólejtő nagyon veszélyes, és csak rosszabb lesz később, egyáltalán, mit keresünk itt ilyen későn (10 óra körül járt az idő), délután ötre fogunk a csúcsra érni stb. A guide - aki úgy 15 évvel fiatalabb lehetett nálam - láthatólag sokkos állapotban volt, és igen aggresszívan lépett föl velem szemben. Végül mégsem kérdeztem meg, hogy hány éve mászik, és miket, és hol járt már, vagy, hogy , ha jól emlékszem, nem béreltem föl rá, hogy engem vezessen... Csak annyit mondtam neki határozottan - miközben fölbiztosítottam Zolit -, hogy majd én fogom eldönteni, hogy visszafordulunk-e vagy sem. Miután leengedte kliensét, maga is ereszkedni kezdett sebtében. Annyit azért még odasziszegett a fogai közül, hogy "meg fogtok halni, meg fogtok halni, de hát a hegymászás már csak ilyen..."
Nem mondom, hogy ez a közjáték tovább növelte harci kedvünket, de az ember mégiscsak maga döntsön a saját sorsáról.
Emlékszem, amikor a Hidden Peak (8068 m) csúcstámadása zajlott, rajtunk kívül, 2 olasz hegymászó indult a csúcsra. Nagyon erős, fiatal mászók voltak, előttünk haladtak 100-150 méterrel. Egyszer csak lélekszakadva megindultak lefelé. Kérdeztem tőlük, mivégre ez a nagy sietség? Kurtán csak annyit feleltek, följebb, a hófolyosóban óriási a lavinaveszély, ezért fordultak vissza. Jól emlékszem, azt is hozzátették, hogy még élni szeretnének...
Az ember amúgy is egy apró, végtelenül kiszolgáltatott, törékeny lénynek érzi magát egy nyolcezres hegy oldalában - kiszakadni akaró tüdővel kényszerítve magát fölfelé, s egy-egy ilyen közjáték csak növeli szorongásának mértékét, de mégiscsak maga döntse el, hogy mit tegyen. Arra gondoltam, persze, majd én is visszafordulok, de megnézem azt a kuloárt én magam is, hogy tényleg olyan veszélyes-e. Végülis én nem találtam annak, úgyhogy - miközben elfogytak alólam a társak is - egy kicsit még följebb mentem, aztán még egy kicsit följebb, és akkor már azt gondoltam - annak dacára, hogy egyedül kell kitaposnom a nyomot a nagy hóban a meredek terepen, lehet esélyem. Néhány óra múlva a csúcson álltam, és épségben le is ereszkedtem róla.

A Hidden Peak (Gasherbrum I, 8068 m) impozáns gúlája

Folytattuk hát tovább utunkat, és sorra jöttek szembe a lesújtott kedélyű mászópartik. Kérdeztem tőlük: - tényleg olyan veszélyes a hólejtő? Többnyire azt válaszolták, hogy talán nem is annyira, de jött szembe velük egy guide, és mindenkit visszafordított...
Nemsokkal később jött egy hegyivezető a kliensével. Ez a guide éppen ellentéte volt a másiknak: egyáltalán nem is akart semmit mondani a köszönésen kívül. Én azért megszólítottam. Szenvtelenül számolt be róla, hogy igen, szemtanúja volt az esetnek. A baleset nem a hólejtőn történt, hanem az utolsó 40 méteres sziklafalon: a felső mászó lerúgott egy nagy követ, ami eltalálta az alsót, aki zuhanni kezdett lerántva a társát. 900 méteres zuhanás után szorultak be egy hóval kitöltött repedésbe...
Kérdésemre, azt is elmondta, hogy szerinte nem rosszak a hóviszonyok a hógerincen, minden normális. Ez azért kifejezetten bíztató volt. Zolival ketten maradtunk a hegyen, midőn elértük 4100 méterem a sziklagerinc végét, és felcsatoltuk hágóvasainkat.

Az induló hógerinc, keskeny, de jól járható volt, mindkét oldalon meglehetősen meredek és mély perspektívával.

Zolit léptei a havon bizonytalanabbá és lassabbá váltak. Mint később elárulta, a kettős halálos baleset híre kiszívta minden erejét. Nagyon becsülöm, hogy mégsem akart visszafordulni, teljes bizalommal volt irántam, s a kezembe helyezte a döntést. Igyekeztem megnyugtatni, ha túl veszélyesnek fogom ítélni a terepet, visszafordulunk. 400 méter szintkülönbségű havas-jeges terep állt még előttünk.
A kezdeti lankásabb rész után volt egy két meredekebb (50 fokos) szakasz, ahol a pár centi hó alatt kemény jég volt, itt a menetből biztosítást az állásból valóra váltottam. Zoli hágóvasa egy-kétszer megcsúszott kissé, de stabil volt a biztosítás. Azért elég szépen haladtunk, aztán elérkeztünk az utolsó sziklás 40 méterhez, ahol a tragikus eset bekövetkezett. Nem volt különösebben nehéz, persze oda kellett figyelni. A veszélyt nyomatékosította a pár órával korábban bekövetkezett szerencsétlenség.
Aztán ahogy az lenni szokott, minden vonal és sík egy pontba futott össze és ott álltunk hármasban a csúcson.

Lent a menedékházban olvastam egy személyes beszámolót a csúcs eléréséről. Az illető elgondolkodott azon, sőt mélyen megérintette a gondolat, hogy a Weisshorn csúcsán a keresztre feszített Krisztus milyen magányos lehet egész évben: napsütésben, havazásban, szélviharban, ködben, halált hozó hidegben. Szép gondolat. Nekem meg az jutott eszembe, hogy - ha csak röpke néhány perc erejéig is - osztoztunk hegyi magányában.
Hosszú út várt ránk lefelé, de már tudtam, hogy nem esik bántódásunk...

Az Alacsony-Tátra főgerincén

Nagyhétfőn egy régóta dédelgetett tervemet sikerült valóra váltani: végigsíelni az Alacsony-Tátra főgerincén Dóval és az Ördöglakodalma-hágó (Donovaly - Certovica) között. Naphosszat vándorolni a felhőtengerből kiemelkedő fehér hegyháton, dacolva a széllel, a rossz látási viszonyokkal, a monotóniával, le-fölszőrmézni, hol porhavon, hol glattjégen, hol széles hegyháton, hol kitett, keskeny gerincen vagy meredek oldalban síelni - ez mindig is nagyon vonzott. A fő kérdés - az aktuális időjáráson és a hóviszonyokon kívül - az volt, vajon milyen lehet kb. 50 kilométert több mint 3000 m össz-szintemelkedéssel sítalpakon teljesíteni. Illetve meg kellett oldani a logisztikai nehézségeket.

A hóviszonyok, a lavinaveszély és az időjárás alakulásának nyomon követése természetes a magamfajta embernek, mely alapja a biztonságos, sikeres és - lehetőleg - élvezetes hegyi aktivitásnak. Az Alacsony-Tátra főgerincén azonban ritkán kellemesek a viszonyok, általában fagyos a hőmérséklet, metsző szél fúj, a felszín erősen ki van jegesedve, a látótávolság pedig közelít a nullához, nehéz tehát igazán megfelelő időpontban nekivágni. Újhelyi Balázst nem volt nehéz megnyerni a részvételre, amihez hirtelen Szepessy Áron is csatlakozott, Komporday Zoli barátom pedig vállalta, hogy reggel kitesz minket Donovalyban, este pedig összeszed minket az Ördöglakodalma-hágóban. Az időjárás-előrejelzés az előző napon egyes meteorológiai oldalak alapján még adott okot a bizakodásra, reggelre azonban azokon is romlott a prognózis. Ennek megfelelően komor fellegek burkolták be a gerincet, indulásunkkor pedig még havazni is kezdett. Rajtam előző este valamiféle vírusfertőzés jelei mutatkoztak meglehetősen markánsan, így reggelig hezitáltam az indulásomat illetőleg. Dóvalban szembesülve a kellemetlennek ígérkező idővel, végképpen elhibázottnak éreztem, hogy nem maradtam otthon.
Hála az Égnek, aztán mégis másképpen alakultak a dolgok. A havazás megszűnt, a szél csak olykor fújdogált, ha a nap nem is sütött, és felhős volt az ég, a látási viszonyok végig jók voltak, a hőmérséklet pedig a kellemes -2 és -8 fok között váltakozott. A hóviszonyok is jók voltak alapvetően: az 1-2 cm-nyi friss hó a haladást nem gátolta, sőt, segítette a szőrme tapadását. A gerinc magasan fekvő részein azért volt bőven jeges szakasz. Örömmel tapasztaltam, hogy az állapotom kielégítő, nem éreztem magam betegnek. Többször megtapasztaltam már hegymászás, illetve teljesítménytúrázás, futás kapcsán, hogy az ember szervezete ilyenkor akár a kialvatlanságot, másnaposságot vagy bujkáló betegséget is jól kezeli. Az első 1-2 óra után az ember kilábal a rossz állapotból. A túra igazán szép volt, és nem volt nagyon megterhelő. A fiúknak - mivel túl monotonnak érezték a túrát - kellett egy kis noszogatás, kofola, bébipapi, miegymás, hogy végigcsináljuk, de aztán mindenki nagyon élvezete a végét. Éppen sötétedés előtt értünk be, még a fejlámpát sem kellett elővenni. Balázs mérése szerint a táv 47 km, az össz-szintemelkedés 3100 m volt. A menetidő kb. bruttó 10 óra lett.

Ez a lavina kis kiterjedése ellenére "betontömbjeivel" könnyedén szétlapíthatott volna bennünket

Balázs a borzsonytigrisei.gportal.hu oldalon szokásos stílusában örökítette meg az eseményt:

"Mikor Laci ezt felvetette, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, sőt még Áront is simán betaláltuk vele, így 3-asban töltöttünk egy szép hosszú hétfői napot.

Ez a túra nem a sítúrázók álma -én is egy gyökérségnek tartottam- és így utána már teljes bizonyossággal kimondhatom, hogy hát az is. De tulajdonképpen sok ilyesmit csinálunk, ami egy igazi nagy szívás jórészt, aztán a végére akkorát szívunk, hogy nagyon sokáig emlékezünk rá. Hát ez is egy ilyen túra volt.

A legnehezebb ebben a dologban, hogy a túra végén -nem nagyon fitt állapotban- vissza kell jutni a kocsiért. Ettől szerencsére (vagy nem?) megkíméltük magunkat, mert egy ilyen visszajutás, még csómó emlékezetes kellemetlenséget okozhat, és hosszabban lehet mesélni, hogy hát mekkorát szoptunk. De Zoli kirakott minket a startba, és várt minket a célban. Bízott Laci (Mécs) eltökéltségében. Én nem voltam nagyon eltökélt, és arra gondoltam, hogy majd Magurka, Durkova, vagy valamelyik-bármelyik leágazónál ráveszem őket, hogy sízzünk már bele ebbe-abba a szép katlanba. Hát nem sikerült. Az út legelejétől nem túl kemény firnen mentünk, nem volt kellemetlen, mert volt valamicske havazás az éjjel, és ez a 2-3cm hó frankón berakódott a firn egyenetlenségeibe, így viszonylag puhán mentek a lécek. Persze akadt kemény öreg firn is, ahonnan levitte a szél a havat, és kihívás volt a lesízése, a fókás lesízése ördöngősség, a nyitott bakis-fókás lesízése meg fájdalmasság. Persze ahogy majd meséljük ezt a dolgot, kikopik a glattjeges rész, és végig fain hó volt, és perfekt idő. Amúgy az idő tényleg jó volt, felhős volt, de látás szinte végig volt, és alig fújt a szél. -1 és -10 között lehetett a fokok száma valahol. Mikor elfogyott nagyon a cukor, akkor azért rohadtul le voltunk fagyva. A durkováig egész jó a túra, hullámzik a gerinc, meg kanyarog, van dinamikája a dolognak, és még nekünk is volt. Jó sok rövid fókás lecsúszás van benne, amit itt aztán lehet gyakorolni. És versenyeken kell is az ilyen rutin, mert gyakori az ilyesmi. A túra végére érezhetően magabiztosabban síztünk nyitottbaki-fókával kombóban.

De a Chabenecre vezető gerinc az kb. olyan meredek, mint a Nyírség, simán lehetne kukoricát termelni rajta... persze ha nem lenne oly rövid a nyár.....és ott szellő is van néha. Hiába mentem 145 körüli pulzusban, nem akart eljönni a teteje. Laci meg is kérdezte, hogy van-e valami gondom, de ilyenkor persze kussol a problámáiról az ember, úgyis csak önmagamon tudok segíteni. És onnan a Gyömbérig annyira szar oldalgós-lapos izén kell menni, hogy széjjelvágja a billenő bakancs a bokádat, és soha nem bírsz odaérni a síliftekhez, annyira messze van. No de ekkorra már tökéletesen el voltam fogyva, nyomtam magam legelől, próbáltam tempót menni(nem ment) és mégis lemaradtak Áronék (Szepessy). Persze tudtam, hogy ők is elfogytak, és ezért el is fagytak, de inkább a kamena chata-ban gondoltam várni rájuk. Még a deresen szilárdan kijelentettem, hogy ez egy állatság, és én el nem megyek csertóig, inkább itt megyek még 3 kört.

A lift már állt, benne voltunk a délutánban erősen. Pár síző még lefelé tartott, csönd volt és nyugalom a hegyen. Belenéztem a kuloárba, de kemény firn volt benne, nem hivogatott. Kofolával öblítettem egy pár virslit, beragasztottam a bokámat, és gond nélkül elindultunk Gyömbérre. Egy ilyen hosszú intenzív nap a síbakiban nem annyira finom a lábnak, mert 4-5óra alatt úgy felpuhul, mintha vízben áztattad volna, és akkor már kikezdi a legfinomabb zokni is itt-ott-amott. Azon gondolkoztam, hogy miért jut egész nap eszembe a Belgának ez a száma, ebből is amikor a bírókra skandálják, hogy "három hülye, három hülye...." . Nem tudtuk megfejteni a rejtélyt. Stefanika mellet úgy téptünk el, mintha ott sem lett volna. Pedig Zoli mondta bennt nekik, hogy majd jön 3.... (nem tudom mit mondott). És egyébként a Gyömbér-csertó egy klassz szakasza is a túrának, ezt ajánlom. Gyömbérig kényelmesen együtt mozogtunk, de innen jött ki a versenyek során szerzett rutinom. Van pár lapos lefele, ami fóka nélkül a kafa, és pár rövid meredek felfelé. Egyrészt, hogy hosszú lefeléket tudjál sízni pihenő nélkül, arra edzeni kell combra, illetve itt jött ki a fel-le fókázások idődifferenciája. A teljes túrára vetítve ez a 2 dolog 30-40p időtöbbletet okozott. Persze a teljesítés eufóriájába és a lesízések örömébe ez elenyészett. 47km, 3100m szint"

Túrasízés hazai lankákon

"Házi hegyem": az 527 m-es János-hegy az Erzsébet-kilátóval

A tavalyi tél hidegével, az idei pedig hómennyiségével kényeztetett minket. Rengeteget tudtunk túrasízni a Magas- és az Alacsony-Tátrában, de idehaza is: a Börzsönyben sokszor voltak jó hóviszonyok a Cseresznyefa-parkoló - Nagy-hideg-hegy - Csóványos viszonylatban. Pilisszentkereszt és Dobogókő között is jól lehetett léccel közlekedni, a dobogókői sípályán is élvezetes volt a lesiklás. Kóczossal még a Budai-hegységet is besíeltük, jártunk a Nagy-Kopaszon és a János-hegyen. A hómennyiség tetőzésekor még a libegő nyomvonalának meredek, sziklás lejtőjén is kellemesen föl tudtam menni. A csúcsról pedig több mint 300 m szintvesztéssel majdnem hazáig tudtam csúszni, ami igazán kivételes helyzet (a derék holapátoló polgártársak azért igyekeztek megnehezíteni a hazacsúszást).

Jó hóviszonyok a János-hegyre menet

Útban a Nagy-Kopaszra

A Budai-hegység legmagasabb csúcsa, a Nagy-Kopasz (559 m)

Fotó: Kóczián Tibor

Hómámor a Kriván-túrán

A múlt héten volt szerencsém 4 napot (egymagam) sítúrázni a Magas-Tátrában, s csodálkoztam, hogy milyen kevesen mozogtak a felsőbb régiókban. A hétvégén aztán a Krivánra vezettem kis csapatunkat. A hegyre menet egy árva teremtett lelket sem találtunk, így persze nyomok sem voltak a több napos havazást követően, tehát e téren (is) csak magunkra (rám) számíthattunk. Csodálatos volt 11 órát kint tölteni a hóesésben, az érintetlen puha havat taposva...

A Gouter-házat idéző megoldás a menedékházban